Mihez kezd egy menő fiúbanda énekese, amikor hirtelen megszűnik a hírnév, és a semmiből kell újraépítenie a karrierjét? Erre keresi a választ a Netflix új brit produkciója, az Egykor híres voltam.

Gyakran félve ülünk le a legnépszerűbb streamingplatform friss, saját filmjeit megnézni, hiszen könnyen belefuthatunk kevésbé igényes produkciókba. Szerencsére az európai gyártás az esetek nagy százalékában hozza a magasabb színvonalat, így már a film megnézése előtt is volt bennünk egy kis remény, hogy valami értékeset kapunk. Nem kellet csalódnunk, hiszen 

Eddie Sternberg rendező első nagyjátékfilmje egy nem mindennapi páros kapcsolatát mutatja be. Vince, az egykori popsztár húsz éve próbál betörni újra a zeneiparba – sikertelenül. Utcai zenélés közben találkozik a tizennyolc éves dobossal, Stevie-vel, aki először csak visszahúzódónak tűnik, később azonban kiderül, hogy autista. A furcsa páros egyből egymásra talál a zenében, hiába próbálja Stevie-t eltiltani Vince-től az édesanyja.

Az egykori popsztár csatlakozik egy zeneterápiás közösséghez, ahol megpróbálja meggyőzni Ambert, hogy Stevie felléphessen vele. A koncert végül verekedésbe fullad, így Vince megint egyedül marad, de a film végére újra egymásra talál a páros.

Neurodiverzitás és a zene

Ed Skrein, akit sokan a Deadpool Ajaxaként ismernek, kiválóan játssza az egykor népszerű énekest. A karakter sikere abban rejlik, hogy a rendező nem próbálja tökéletesnek beállítani, de elhisszük neki, hogy jót akar. Leo Long pedig remekel első filmes szerepében. A színész a magánéletében hasonló nehézségekkel küzd, mint Stevie, amitől még figyelemre méltóbb az alakítása.

Ennek hatására pedig a neurodiverzitást és az autizmust is sokkal valóságosabban mutatják be a produkciók, mint pár évvel ezelőtt. Stevie dühös epizódjai nincsenek félelmetesnek beállítva, és inkább a tehetségén van a hangsúly, mint a betegségén.

A film azt is bemutatja, hogy a zenének rendkívüli terápiás hatása van a mentális vagy fizikai betegséggel élők számára. Az egyik legérdekesebb jelenet, amikor egy visszahúzódó, általában nonverbális lányt Vince a megértésével rávesz, hogy énekeljen. Ez a pillanat bemutatja, hogy kedvességgel, megértéssel és odafigyeléssel mennyit segíthetünk a neurodiverz embereknek.

A film zenéje is kifejezetten passzol a produkció hangulatához. A nyolcvanas-kilencvenes évekre emlékeztető szintipop nemcsak azt mutatja be, hogy Vince nem tud elrugaszkodni a múltjától, de különleges atmoszférát is teremt. Persze az is lehet, hogy a zeneszerző csak simán meglovagolta a filmipart jelenleg bilincsben tartó nyolcvanasévek-nosztalgiát.

A film üzenetét leegyszerűsíthetnénk arra, hogy „mindig kövesd a szíved”. De ennél sokkal többről szól. Elmarad a klisés befejezés, nincs konkrét happy end, de talán pont ettől lesz hiteles a produkció. Egy igazi komfortfilm őszi délutánokra, amely nemcsak szórakoztat, hanem elgondolkoztat, vajon hogyan éljük az életünket.