A szeptember 28-án a Netflixen bemutatott Szöszi (Blonde) című film készítési folyamata elég durva huzavonákból állt. A rendező, Andrew Dominik már a 2010-es évek elején elkezdett dolgozni rajta, az Új-Zélandon született, de amúgy ausztrál szakember fantáziáját nagyon izgatta, hogy vajon mi tette Marilyn Monroe-t a 20. század egyik legnagyobb amerikai ikonjává? A főszerepre kinézett színésznők csak úgy jöttek-mentek az évek során, Naomi Wattsot váltotta Jessica Chastain, majd az ő helyére elkezdték Ana de Armast pletykálni.

Nem volt könnyű szülés, de végül a Kopp-kopp, a Tőrbe ejtve és a 007 Nincs idő meghalni című filmekben is nagyszerűen alakító, 34 éves kubait választották ki a Szöszinek. Jöhetett a beszédtechnika-tanár, hiszen Ana de Armasnak erős akcentusa volt mindig is, ezt kellett főképp kiküszöbölni ahhoz, hogy hihetően el tudja játszani a színésznő Monroe-t. Aztán az első képek és előzetesek láttán mi is elégedetten csettintettünk. A Szöszi lett az év legjobban várt filmje számunkra a Netflixen, ami tényleg letaglózó lett, de ugyanakkor kimerítő és lélekölő egyszerre.

A Marilyn Monroe-t alakító Ana de Armas végig zseniális, nem rajta múlt, hogy a Szösziben végül némiképp csalódtunk. Pedig az ígéret, miszerint egy nagy hollywoodi celeb maszkja mögé nézhetünk, és megismerkedhetünk a megtört, tragikus sorsú személyiséggel, biztatóan hangzott. A Szöszi valahol a vágószobában vérzett el, mert a 166 perces, több mint két és fél órás amerikai eposzt nem sikerült úgy összeszerkeszteni, hogy épkézláb legyen a végeredmény.

A Szöszi leginkább egy lázálom. Életképek az apakomplexusos Marilyn Monroe-ról. Struktúrát, átgondoltságot, vagy egyáltalán rendszert teljesen felesleges keresni a filmben. Nagy meglepetés, mert alapanyagnak ott volt a Blonde című, 2000-ben kiadott regény, Joyce Carol Oates tollából. Andrew Dominik bicskája azonban beletört a 700 oldalas könyv feldolgozásába. A film a kaotikussága ellenére is hatásos. Az elejétől kezdve, amikor a hősnőt, polgári nevén Norma Jeane Mortensont gyerekként ismerjük meg, Lily Fisher alakításában, akit mentálisan beteg anyja, Gladys (Julianne Nicholson) sanyargat. Miután a nő kis híján vízbe fojtja Norma Jeane-t, a kislány némi vargabetűt leírva az árvaházban végzi. Úgy, hogy anyja is van és apja is, mégse tudja senki felnevelni.

A film tulajdonképpen azt dolgozza fel, hogy a főszereplő hiába válik gyönyörű nővé, veszi fel a Marilyn Monroe művésznevet, kap rengeteg pénzt azért, hogy modellként és színészként foglalkoztatják, és végső soron borul le a lábai előtt Hollywood… ő mégiscsak a magányos és végtelenül szomorú Norma Jeane marad, egészen az utolsó jelenetig, amíg öngyilkos nem lesz.

A Szöszi érinti Marilyn Monroe szakmai sikereit (Niagara, Szőkék előnyben, Van, aki forrón szereti), de főképp az amerikai ikon magánéletébe nyerünk betekintést, és itt az anyja megőrülésének boncolgatása mellett, amely megnyomorítja a celebritást, a férfiügyekre kell gondolni. Kezdésnek érdemes megemlíteni a főszereplő édeshármas-kapcsolatát Charlie Chaplin fiával, Casszel (Xavier Samuel) és Eddy G. Robinson Jr.-ral (Evan Williams), ami többszörös tragédiával végződik, de itt a sornak közel sincs vége.

A Netflix új filmdrámájából tisztán kiderül, hogy Monroe nem volt a legszerencsésebb, amikor romantikus kapcsolatairól volt szó, a New York Yankees egykori játékosával, Joe DiMaggióval (Bobby Cannavale) való házassága csúnya és fizikai abúzusba torkolló véget ért, és az író Arthur Millerrel (Adrien Brody) is elhalt a szerelem, pedig utóbbi esetben a film készítőjének tálalása szerint elég hevesen fűtött mindkét fél szíve.

A direktor valamiért az első férjet kihagyta a Szösziből, így nagyokat csodálkozunk, amikor azt a házasságot emlegetik, pedig nem is láttunk belőle semmit. Monroe a Szösziben, ahogy a valóságban is, három kisbabáját elveszti, ezek a jelenetek meghökkentőek és naturalisták. Néha mintha igazából egy horrorfilmet néznénk, és ez az érzésünk felerősödik, amikor terítékre kerül az amerikai sztár megerőszakolása, JFK-vel való titkos viszonya, na és persze az, hogy Hollywood úgynevezett aranykorában mennyire tárgyiasították a nőket.

A Szösziben ahhoz képest, hogy egy szexikonról van szó, nincs is olyan nagyon sok meztelenkedés. Ana de Armas párszor megmutatja a melleit, de nagyjából ennyiben kimerül az egész. Igaza volt a direktornak, amikor azt mondta, hogy a lehető legszigorúbb, NC-17-es korhatár-besorolás túlzó, és egyetlen Eufória-részben többet pucérkodnak, és durvábban, mint itt.

A Netflix-film forgatókönyve sajnos, ahogy fentebb említettük, csapongó és kidolgozatlannak érződik. Egyszerűen a végig fenomenális, síró-üvöltöző-összeeső Ana de Armas sem tudja megmenteni azt. A vizualitást tekintve viszont nagyon rendben van ez az alkotás, már-már művészfilmes. A képarány hol 4:3-ba, hol fekete-fehérbe vált, hol a kettőt együtt. Hiába beszélünk egy főleg fikciós történetről, mégis a virtuóz technikai megoldások erősítik a dokumentarista hatást, és ezáltal az átélésünket – a zenékről pedig csak szuperlatívuszokban tudunk beszélni, Nick Cave és Warren Ellis magasra tették a lécet.

Nagy kár, hogy minden erénye ellenére a Szöszi a végére csúnyán összeesik, a készítőknek sokkal lejjebb kellett volna szabniuk a két és fél órás játékidőt. Látniuk kellett volna a vágóknak, hogy hiába lesz így grandiózus a végeredmény, teli van a film üresjáratokkal, felesleges jelenetekkel, és még a sírásból is túl sok lesz a végére. Feszesebbre kellett volna venni a szkriptet, és most bátran kijelentenénk, hogy Ana de Armas készítheti magát a köszönőbeszédeire a különböző díjátadókon. Így nem vagyunk benne annyira biztosak.

Úgy éreztük magunkat a végére, mint akit a földbe döngöltek azután, hogy három órán keresztül néztük, ahogy Monroe-t ütik-verik, kínozzák, szexuálisan abuzálják, kényszerabortusznak teszik ki, többször elvetél, és a végén szép napokat alig látott, túladagolt celebritásként, méltatlanul végzi. Megnyugtató üzenet ebben a filmben nincs, öröm is alig, csak az amerikai álom és egy amerikai ikon halála.

6/10

A Szöszi (Blonde) szinkronnal és magyar felirattal is elérhető a Netflixen.