A szomorúság háromszöge egy igazán sunyi film, de a tapsot tényleg megérdemli. Megtéveszti az embert, mert úgy kezd, mint bármelyik európai romantikus dráma, amelyet mostanában készítettek. A középpontban a férfimodellként dolgozó Carlt (Harris Dickinson) és barátnőjét, a modell-influenszer Yayát (Charlbi Dean) látjuk, akik folyton a pénzen marakodnak. A férfi ki van akadva azon, hogy bár kevesebbet keres, minden cechet ő áll, Yaya meg szánt szándékkal rájátszik a dologra, hadd forrjon Carl agya. A színészek az egészet olyan életszagúan, cinikusan adják elő, hogy már ettől forgunk a székben a nevetéstől, pedig olyan őrület vár még ránk, amire őszintén szólva nem voltunk felkészülve, mielőtt beültünk a filmre.

Úgy esik, hogy Carl és Yaya elmegy egy luxushajóútra, ahol más úri népekkel lébecolnak együtt. Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy borzasztó emberekről van szó: van köztük felfuvalkodott mágnás, aki röhögve meséli, hogy ő a szarkirály, merthogy trágyaárulásból gazdagodott meg, de akad aranyos nagypapának és nagymamának tűnő fegyvergyáros házaspár, akik úgy mesélnek kézigránátokról és taposóaknákról, mint az unokáikról, egy eltartott feleség, aki szabadidejében a jacht legénységét vegzálja, és a sornak még közel sincs vége. Hozzátesszük, hogy a felszolgálókat sem kell félteni, akik kétszínűen smúzolnak a társadalom krémjével, csak hogy nagy lóvé üsse a markukat. Egy üvöltözős, átszellemülős, hisztérikus jelenetben a legénység ki is fejezi, hogy mennyire szeretik amúgy a zöldhasút, a hab a tortán pedig a Woody Harrelson által játszott kommunista kapitány, aki mindennek a teteje, és úgy be van nyomva állandóan, hogy alig mer kijönni a szobájából.

Mi lehet a vége annak, ha ennyi tökkelütött embert összezárunk egy kis helyre? Mi továbbra is fetrengünk a röhögéstől a húzásaiktól, de amúgy semmi jó. Főleg, hogy Östlund a szánt szándékkal kicsit sem szimpatikus karaktereit egyre extrémebb szituációkba kényszeríti. Először jön egy hatalmas vihar, amely épp egy össznépi zabálás közben éri utol a nyaralókat, így mindenki tengeribeteg lesz.

A maga groteszk módján bámulatos, hogy ezt a jelenetsort nagy vásznon be merte vállalni az alkotó, és simán el tudjuk képzelni, hogy lesz olyan néző, akit Östlund ezzel a húzásával úgy kiborít, hogy inkább fogja a cókmókját, és hazamegy valami lájtosabb sorozatot darálni.

A film nem csak velünk nem bánik kesztyűs kézzel, a karaktereknek sem kegyelmez. A vihar után még egyszer, még ennél is nagyobb erővel üt be a krach. A végeredmény? Néhány utas és a legénység mindössze két tagja marad életben, akik egy lakatlan szigetre kerülnek. A két oldal, gazdagok és szegények kénytelenek összefogni, ha túl akarnak élni. A váratlan helyzet új felállást hoz, amelyben nem számít már, kinek van a kezén a Rolex óra és ki töltötte élete nagy részét vécépucolással, csak az a fontos, hogy melyikük tud tüzet gyújtani, halászni, vadászni. Tiszta A Legyek Ura, csak épp felnőttekkel.

Östlund nagyszerűen borítja fel a sakktáblát, és kényszeríti ki, hogy helyet cseréljen rajta a paraszt és a királynő. Hogy aztán megkapjuk az arcunkba, hogy igazából az emberi természet olyan, hogy tök mindegy, hogy Jóskának, Pistának vagy Juliskának adunk hatalmat, mindannyian visszaélnek majd vele egy ponton. Még akkor is, ha az elején eljátsszák az igazságos Mátyás királyt.

Kijózanító pofon ez A szomorúság háromszögétől, amely talán az év eddigi legszórakoztatóbb filmje. A két és fél óra nekünk egy szempillantás alatt lepörgött, egyedül azt sajnáljuk, hogy a vége annyira kurta-furcsa lett. A készítő gyáva megoldást választott, kibújt a rendes lezárás felelőssége alól, ezzel megfosztott minket bármiféle katarzistól. Szomorúak vagyunk kicsit, de azt is hozzátesszük, hogy csak és kizárólag ezért nem kap maximális pontszámot Östlund provokatív alkotása, ami borítékolható, hogy az Oscaron is aratni fog.

9/10

A szomorúság háromszöge október 6-a óta látható a magyar mozikban, jelenleg is fut.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!