Leolvadt az arcunk A Gyűrűk Ura-sorozat évadzárójától

További Cinematrix cikkek

A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűivel kapcsolatban már jóval a bemutatása előtt kiderült, hogy az Amazon a fantasysorozatot a legfőbb zászlóshajójának szánja.

Az óriáscég ötévados tervet készített, szinte felfoghatatlanul nagy, 1 milliárd dollárt is átlépő összbüdzsével, a forgatást visszavitték Új-Zélandra, ahol a Peter Jackson-filmek is forogtak, hogy a tájak ismerősen hassanak, illetve folyamatosan konzultáltak a Tolkien örökségét felügyelő Tolkien Estate mellett Simon Tolkiennal is, aki mindig nagy támogatója volt A Gyűrűk Ura filmadaptációinak, olyannyira, hogy még apjával, J. R. R. Tolkien fiával, a 2020-ban elhunyt Christopher Tolkiennal is szembeszállt anno a mozifilmek kapcsán, és Jacksonékkal úgyszintén konzultált. Emellett A Hatalom Gyűrűibe visszahívták azt a Howard Shore-t közreműködni, aki mindkét, Középföldén játszódó mozitrilógia muzsikáját szerezte, és a kreatív szakember ezúttal is emlékezetes munkát adott ki a kezei közül.

Miután szeptember 1-jén bemutatkozott az Amazon Prime-on A Gyűrűk Ura-széria első két része, nagyrészt jó érzésekkel keltünk fel a tévé elől. A látványt tekintve csillagos ötös lett a végeredmény, szinte a nappalinka költözött a moziélmény – leesett az állunk a csodálatosan festő Númenortól, a tündék fővárosától, Lindontól, de a törpék sötét barlangjai, a gyapjaslábúak által felfedezett dombos tájak, és még az egyre komorabb Délfölde is hozzájárult ahhoz, hogy Középföldén érezzük magunkat.

Az örömünk azért nem lehetett teljes, mert a párbeszédek sokáig rettenetesen élettelenek voltak, a főszereplőnek szánt Galadrielt (Morfyyd Clark) pontosan ezért nem sikerült a készítőknek közelebb hozniuk a nézőkhöz, egészen a végéig. Pedig rejtélyekből akadt, nem is kevés: például, hogy hova tűnt Szauron, ki ez a meteoritként becsapódott idegen, és miért viselkedik úgy a gyűrűkovács Celebrimbor (Charles Edwards), mintha egy középkori, vicceskedő szitkomból átszökött tökkelütött lenne? Aztán ahogy haladtunk előre, sok minden javult.

Az íróknak eltartott az évad feléig, mire rájöttek, hogy A Gyűrűk Urát az emberek mindig is a kicsit klisés, de sokakat megszólító életbölcsességek miatt szerették. Na meg a karakterek optimizmusa miatt, nézzük csak meg, a törpök, a hobbitok, de még a tündék is többségükben mennyire életigenlő figurák. Ahogy Galadriel szájába is elkezdtek jól hangzó mondatokat adni, úgy kedveltük meg őt egyre jobban. Hozzá képest jóval könnyebb dolga volt Norinak (Markella Kavenagh) és az égből hullott Idegennek (Daniel Wayman), a száműzött délvidéki királyról, Halbrandról (Charlie Vickers) nem beszélve. A törpherceg Durinért (Owain Arthur) pedig halmozottan odáig voltunk, főleg, amikor Elronddal (Robert Aramayo) paroláztak.

Arra, hogy a nagybetűs A Gyűrűk Ura-hangulat tényleg megérkezzen, egészen a nyolcadik, évadzáró epizódig kellett várnunk. Jó sok türelmet követelt meg tőlünk a történet.

Félreértés ne essék, tetszettek a látottak, de a szezon nagy része felvetésnek érződött. Amivel alapjáraton nem lenne baj, ugyanakkor egy csomó helyben toporgásnak lehettünk a szemtanúi. Mindezek ellenére a finálé több mint egy óráját úgy néztük végig, mint egy kisgyerek: tapsikolva, öröm- és bánatkönnyeket hullajtva, és nagyokat csodálkozva a leleplezéseken.

Bár a második évad munkálatai már elkezdődtek, 2024-ig valószínűleg várnunk kell még a folytatásra. Szerencsére A Hatalom Gyűrűi nem hagytak minket addig lógva, egy csomó választ kaptunk, hiszen lerántották a rejtőzködő Szauronról az álarcot, a sokáig tölteléknek ható hobbitszálat sikerült az összes közül a leginkább A Gyűrűk Urá-sra kivezetniük, és Galadriel, Elrond meg a többi tünde nagyúr ugyancsak egy elég nagy csattanóval búcsúztak.

Technikai részről A Hatalom Gyűrűi a tökéletességet súrolta, a látvány, a CGI, a tájak, a zenék, mindegyik irtózatosan magas minőségű lett.

A Peter Jackson-filmektől eltérően ráadásul az orkokat is sikerült úgy prezentálniuk a készítőknek, hogy helyenként horrorfilmbe hajlott miattuk a sorozat, és valami irdatlanul félelmetesek voltak ezek a lények. Bárcsak az írószobában is ennyire ügyes arcok dolgoztak volna, mint a stáb maradék részében, mert akkor nem lett volna annyira béna az évad közben az ébredező Mordor elnevezése Adar (Joseph Mawle) által, vagy kihagytak volna olyan baromságokat, mint Isildur (Maxim Baldry) „halála”.

Kánon ez a sorozat még egyáltalán? Kit érdekel, ha ennyire jó?

A Hatalom Gyűrűi első évada elég nagy vihart kavart A Gyűrűk Ura-fandom köreiben, nagyon sokan sérelmezik, főképp a Lord of the Rings-subredditen, hogy a showrunnerek, J. D. Payne és Patrick McKay elég durván eltértek J. R. R. Tolkien műveitől, összetömörítették a Másodkor idővonalát, és még olyan, a filmekből ismert karaktert is (vélhetően) beleerőszakoltak a szériába, akinek elvileg semmi keresnivalója nem lenne még itt. Az, hogy az alkotók liberálisan kezelik Tolkien életművét, és élnek a kreatív szabadságukkal, maximum azoknak fog fájni, akik A Gyűrűk Urával kelnek-fekszenek.

Hozzánk hasonló nézőknek, akik jó régen olvasták a könyveket, és anno egy-kétszer megnézték a Peter Jackson-filmeket, A Hatalom Gyűrűi első évada jó kis szórakozás lesz. Főleg, ha valakinek nem tetszik a Sárkányok háza királydrámája, esetleg a Sandman elborult dark fantasyja.

A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűi egy kissé esetlenül induló előzménysorozat, ami pár rész alatt elég szépen magára talál, a fináléra pedig olyan csattanókat dobál be az ember elé, hogy utána órákig keresgetjük az állunkat a földön. Mi nem bírtuk ki, és a nyolcadik epizódot kétszer is megnéztük, másodjára is ütött. Hidegrázás, katarzis, volt itt minden. Most pedig hibernáljuk magunkat, és csak akkor ébresszenek fel, legyenek szívesek, ha megjött a folytatás.