Van abban valami elemi szinten ijesztő, hogy egy 40-50 emelet magas szörnyeteg tombol egy nagyvárosban, és akármivel lövi a katonaság, egyszerűen nem lehet két vállra fektetni. Nem csoda tehát, hogy Godzilla a legelső, 1954-es felbukkanása óta óriási népszerűségnek örvend. Olyannyira, hogy a japán Toho által kitalált karaktert az amerikai filmipar is meglovagolta, 2021-ben összeeresztve azt egy másik legendás bestiával, Konggal. Nekünk, európai nézőknek eddig nem sok alkalommal volt szerencsénk, hogy egy kaijut az öreg kontinensen lássunk randalírozni, ezt a hiányt igyekszik pótolni a Netflix december 1-jén közzétett új norvég filmje, a Troll. Igény úgy tűnik, van is rá, mert idehaza napok óta vezeti Roar Uthaug rendezése az online videótár top10-es listáját.

Pedig ez a Netflix-film igazából nem találja fel a spanyolviaszt, ehelyett a zsánerben agyonhasznált személyiségtípusokra, a szörnyes filmek bevált motívumaira épít, némi skandináv komorsággal megspékelve. Működik? Meglepő módon, igen. Az egész egy alagút kiásásakor kezdődik, ahol egy rosszul kivitelezett robbantás felébreszt valamit a mély álmából. A kormány segítségül hívja az elhivatott paleontológus Norát (Ine Marie Wilmann), aki megkapja maga mellé bébicsősznek a miniszterelnök tanácsadóját, a kétballábas Andreast (Kim Falck), és egy kőkemény katonaember, Kris kapitány (Mads Sjogard Pettersen) is beszáll a buliba. Ők hárman azok, akik igyekeznek megakadályozni, hogy az óriási lény letarolja Oslo városát.

A Troll igazából egy klasszikus Roland Emmerich-film, csak Európába átültetve. Erről árulkodik az is, hogy A függetlenség napja atyjának szokásához híven, a Troll alkotója  is behoz egy „flúgost” a képbe kiegészítésként, aki figyelmezteti a világot a veszélyre, de senki nem hisz neki. Jelen esetben Nora apjáról, Tobiasról (Gard B. Eidsvolt) van szó, akit konkrétan kiröhögnek, amikor a folklórra és a mítoszokra kezd el kézzel-lábbal mutogatni a bestia nyomai láttán. Végül azonban csak lehervad a szkeptikus öltönyösök arcáról a vigyor, amikor felbukkan a színen a szörnyeteg.

Bár egy csomó erénye van a Netflix új szörnyes filmjének, egy tekintetben mindenképp elhasal az egész: az emberi karakterek csak úgy lógnak a levegőben, vázlatosak, és mivel alig tudunk meg bármi konkrétabbat róluk, izgulni is nehéz értük. Az újabb Godzilla- és Kong-filmek ugyanebbe a hibába estek, és Roar Uthaug is képtelen volt megugrani az amúgy alacsony lécet. Vicces egy kicsit, mert a törő-zúzó, őrjöngő Trollnak viszont sikerült épkézláb hátteret írni, így a szörnyeteg sorsa minden kiszámíthatósága ellenére szíven üti az embert.

Nyilván a Troll nem egy dollármilliókból összerakott blockbuster, és ez az akcióorgiák minimális számán tetten is érhető. Mindazonáltal a rendelkezésre álló büdzséből kihozták a készítők a maximumot, a bestia elég félelmetes, és amikor egyszer-kétszer engedik az emberek között tombolni, a mi szívünk is ott dobog a torkunkban tőle.

Nagy kár, hogy a befejezés elég gyáva lett mindehhez képest. Imádtuk volna, ha Uthaugék bele mernek állni a Nagy Tragikus Fordulatba, de két jelenettel később visszakoztak, és felvezették, hogy siker esetén lesznek itt további fordulatok, jönnek még Trollok, nem is biztos, hogy egyedül.

Elvégre, ha új Netflix-filmről van szó, akkor kötelezően franchise-t kell építeni, nem? Sajnálatos, hogy a piacvezető streamingszolgáltató szemei előtt ennyire csak a zöldhasú lebeg, nem lennénk meglepve, ha kiderülne, ők erőltették bele a nyitva hagyott utolsó jelenetet a filmbe. Ki kell sajtolni a folytatást, meg a legalább három spinoff-sorozatot… Félreértés ne essék azonban, ha Roar Uthaug úgy határoz, hogy nincs már mondanivalója ezzel a világgal kapcsolatban, a Netflix akkor is meg fogja csinálni a második részt, csak a szakember nélkül. A pénzcsináló szórakoztatóipar már csak ilyen.

6,5/10

A Troll szinkronnal és magyar felirattal is elérhető a Netflixen.