Példának okáért ott volt a Jordan Peele által rendezett Nem, amely groteszk mesét adott elő egy afro-amerikai cowboy szemszögéből, de említhetnénk a Minden, mindenhol, mindenkor című, sci-fibe oltott verekedős filmet, a vérfagyasztó Fekete telefont vagy éppen a kannibálszerelmet feldolgozó Bones and Allt, ez utóbbit a magyar moziknak nem is akaródzott bemutatni, annyira durva és gyomorforgató lett.

A Rosszul vagyok magamtól (Sick of Myself) című új norvég film, melyet idehaza november 17-e óta vetítenek, és mi a George Pal Filmszínházban csíptük el a hétvégén, a fent említettekhez hasonlóan megterheli az ember idegrendszerét. Sőt, bizonyos szempontból mindegyiken túltesz. Nem csupán azért, mert hülyére röhögjük magunkat rajta, hanem hányásig sokkolja egyszersmind nézőjét a Krisfoffer Borgli által rendezett alkotás.

A történet középpontjában egy fiatal pár, Signe (Kristine Kujath Thorp) és Thomas (Eirik Sæther) állnak, akikre ha azt mondjuk, hogy toxikusak, egy picit sem túlzunk. A férfi művész, első absztrakt modern kiállítására készül egy neves múzeumban, míg a nőt titokban halálra idegesíti, hogy mindössze mellékszereplő a saját életében, és mindenáron próbálja felhívni magára a világ figyelmét.

Kristine Kujath Thorp, aki az egyre jobban szenvedő Signét alakítja, egyértelműen a Rosszul vagyok magamtól mozgatórugója, és úgy összességében egy zsigeri tehetség. Az elején még azt is gondolhatnánk az általa játszott szőke pincérlányról, hogy szimpatikus jelenség, de ahogy haladunk előre, egyre jobban durvulnak a dolgok. Kezdődik az egész azzal, hogy a kávéház előtt, ahol a nő melózik, egy embert csúnyán megharap egy kutya. Signe pedig végre középpontba kerül, mert ő az egyetlen, aki a sebesült járókelő segítségére siet. A hirtelen jött sztárság persze megtetszik neki, egyre kétségbeesettebben kapálózik, míg eljut odáig, hogy

Van-e ennél gyomorba vágóbb társadalomkritika? Jelenleg, a 21. században, amikor az influenszerek korát éljük, dübörög a TikTok, nagyjából bárkiből lehet már sztár. Nem is kell ahhoz szépnek, okosnak, tehetségesnek lenni, elég annyi is, ha valakinek olyan ismertetőjegye van, amire felkapják a fejüket az emberek. Signe a filmben tényleg drasztikus módszerekhez nyúl azért, hogy a célját elérje… nem csupán figyelemfelkeltővé teszi saját magát, hanem olyan ronda emberré, akire egyszerűen képtelenség nem ránézni.

Amikor azt említettük feljebb, hogy jókat röhögtünk ezen a filmen, azért mondtuk, mert Thomas és Signe karakterei annyira alantasak, szánalomra méltóak, már-már egymás ellenségei, hogy csak hahotázva lehet elfogadni, hogy ilyen emberek a valóságban is létezhetnek. De aztán elkezdi átszőni az egészet valami hihetetlen tragédia, a szekunder szégyenérzetünk pedig szinte elviselhetetlenné válik, ahogy látjuk az egyre inkább múmiára emlékeztető, a mellékhatások miatt rángatózó, random vérző, elájuló Signét.

Nem lenne légből kapott kijelentés, ha azt mondanánk, hogy a Rosszul vagyok magamtól igazából nem is komédia, hanem inkább testhorror. Az a borzadály, ami a végére Kristine Kujath Thorp karakteréből lesz, még hetekig fog minket kísérteni rémálmok formájában. A sminkesek előtt amúgy le a kalappal, Gollam jóképű fiatalembernek nézett ki anno A Gyűrűk Urában ennek a filmnek a főszereplőjéhez képest, és akkor nagyjából körül is írtuk azt, hogy mennyire tönkreteszi magát a Krisfoffer Borgli által rendezett produkció hősnője. (Itt egy kis képes ízelítő belőle, csak erősebb idegzetűeknek.) Vagy antihőse? Igazából nehéz is bekategorizálni Signét,

Nehéz dolgunk van, amikor a Rosszul vagyok magamtól című filmet pontozni akarjuk. A karakterek teljességgel kedvelhetetlenek, de okkal. Az ábrázolásmód rendkívül grafikus, már-már 18+-os kategóriába esik. A forgatókönyv kicsit az Életképekre hajaz, a befejezés kurta-furcsa…

A színészi játékok azonban zseniálisak, ráadásul a direktor egy igazi tabutémához nyúl hozzá, azt dolgozza fel, hogy bizony vannak olyan emberek, akik jól érzik magukat áldozatként, sőt… áldozatot csinálnak magukból azért, hogy bármit elérjenek az életben. Talán a furcsa tálalása, a groteszksége miatt nem lehet azt mondani erre a norvég komédiára, hogy az év legjobb európai filmje, de hogy a legkiborítóbb, az maximálisan igaz.

9/10