Mads Mikkelsen alighanem napjaink egyik legsokoldalúbb európai színésze. 2006-ban, a Casino Royale című James Bond-film gonoszaként vált világhírűvé, később pedig szinte az összes zsánerben kipróbálta magát. Az 57 éves dán sztár Sir Anthony Hopkins örökébe lépve eljátszotta dr. Hannibal Lectert a mostanra kissé elfeledett, amúgy zseniális, Hannibal című sorozatban, az első Doctor Strange kedvéért megtanult varázsolni... de felbukkant a Zsivány Egyesben és a harmadik Legendás állatok-filmben is, nem beszélve a Death Stranding című sci-fi játékról, ahol még a remek színészekkel teletömött szereplőgárdából is mindenféle erőlködés nélkül kiemelkedett.

A színész 2020-as filmje, a Még egy kört mindenkinek (Druk) tavaly júliusban mutatkozott be a magyar mozikban, és egy fontos, sok országban népbetegséggé fajult problémát vett elő, az alkoholizmus kérdését. Így szilveszter táján talán nem kell magyaráznunk, miért aktuális a téma, ilyenkor sokan nagy, petárdázással és tűzijátékozással megspékelt lerészegedős bulikat tartanak. Ez a Mads Mikkelsen-film lehet, hogy nem találja fel a spanyolviaszt ezzel az egésszel kapcsolatban, de tény, hogy

A Még egy kört mindenkinek egy kissé szokatlan tanmese az alkoholizmusról, de baromi szórakoztató tálalásban, ez pedig elég ahhoz, hogy kötelező néznivalóvá lépjen elő. A cselekmény középpontjában négy tanár áll, akik egy koppenhágai középiskolában dolgoznak, ám egy napon rájönnek, hogy nincs igazán értelme annak, amit csinálnak. Legfőképp a történelmet oktató Martin (Mads Mikkelsen) van kiégve. Már ott tart, hogy gépiesen olvassa fel tanítványainak a tananyagot. A feleségétől is elhidegült, és úgy összességében egy unalmas, örömtelen életet él.

A lejtőn a film főszereplőit egy pszichiáter elmélete indítja el, mely szerint folyamatosan inni kell, mert egy enyhén spicces állapotot fenntartva képes csak az ember élvezetes életet élni. A dolog az elején működik, és muris is, legfőképp Martinon látszik az eredménye, aki kreatív óráival végre képessé válik arra, hogy a folyton a telefonjukat nyomkodó tinik figyelmét lekösse. Csak aztán a baráti társaság átlép egy határt, túl sokat kezdenek vedelni, és kis híján tönkremennek bele.

Thomas Vinterberg rendezésében, amely A legjobb nemzetközi film lett a 93. Oscaron, és a BAFTA-n ugyancsak díjazták, ott van egy furcsa kettősség: az életigenlés, a carpe diem és egyfajta sanyarú szomorúság is. Mads Mikkelsennél tökéletesebb embert arra, hogy elvigye a hátán a show-t, nem is találhatott volna a készítő, rajta kívül kevés olyan színész van, akire ha rápillantunk, képtelenek vagyunk eldönteni, hogy épp el akarja sírni magát, vagy alig észrevehetően somolyog... Martin karakterének hiteles eljátszásához pont egy ilyen kiismerhetetlen figura kell.

Az ehhez hasonló karcos, európai drámákat nagyon szeretjük, de egy nagy gondunk van velük mindig: egyszerűen ezeket a szarkasztikus történeket képtelenek a forgatókönyvírók rendesen lezárni. Jobban mondva, úgy utunkra bocsátani bennünket, hogy elégedetten álljunk fel a tévé elől. A Még egy kört mindenkinek ebből a szempontból bravúros,

Zárszóként muszáj megjegyezni, hogy nincs annál jobb jel rá, hogy zseniális európai filmet tisztelhetünk egy új alkotásban, mint hogy Hollywood azonnal rácsimpaszkodik, és mindenáron remake-elni akarja. Elvileg Leonardo DiCaprióval készülőben az angol nyelvű változat, de mérget azért nem mernénk rá venni, hogy bármilyen szinten meg fogja közelíteni az eredetit. A Még egy kört mindenkinek annyira egyszeri és megismételhetetlen, hogy más szereplőkkel, más helyszínen, mondjuk egy amerikai metropoliszban kötve hisszük, hogy ekkorát ütne.

Minket a Még egy kört mindenkinek megmámorosított, és csak azért nem nézzük rögtön újra, mert félünk tőle, hogy függővé tesz. Óvatosan tehát a kóstolgatással – mi szóltunk!

9/10