A látogatás (Speak No Evil) az a fajta film, amelynél rögtön az elején muszáj leszögezni, hogy csak az nézze meg, akinek kötélből vannak az idegei – ha ne adj' isten valaki napok múlva hajnali kettőkor felriad miatta álmából, és a benne látottakon morfondírozik, kérjük, ne bennünket hibáztasson. Merthogy ez a dán–holland lélektani horror a kis büdzséje és a minimalista tálalása ellenére is képes arra, ami a legtöbb hasonszőrű műnek nem sikerül: elemi erővel hozza a frászt az emberre.

Christian Tafdrup rendezése üdítően hat, mert nincs benne se Pennywise, se Freddy Krueger, se más, a misztikum világából szalajtott rémálom... Helyettük a hús-vér gonosszal nézhetünk farkasszemet. Szerencsére csak közvetett módon, a mozivásznon keresztül.

A történet egy nyaralással indul. Bjorn (Morten Burian) és párja, Louise (Sidsel Siem Koch) a kislányukkal, Agnesszel (Liva Frosberg) fedezik fel az amúgy gyönyörű toszkán vidéket, szippantják magukba az utánozhatatlan olasz hangulatot, minden életigenlésével együtt. Aztán Bjorn és Louise hogy, hogy nem, összebarátkoznak a Hollandiából jött Patrickkal (Fedja van Huet) és Karinnal (Karina Smulders), akik visszahúzódó kisfiukkal, Abellel (Marius Damslev) jöttek kikapcsolódni. Normál esetben itt a két család közötti kapcsolat véget is érne, mindenki menne tovább élni az életét, ám a hollandok meghívják a dán famíliát magukhoz.

Bjorn és Louise gondolkodnak egy kicsit a lehetőségen, de belevágnak, „miért is ne?” alapon. Attól a perctől azonban, hogy a dánok nyolc óra kocsikázást követően megérkeznek vendéglátóikhoz Hollandiába, láthatlan feszültség keveredik a levegőbe, azzal a sokáig ki nem mondott ígérettel együtt, hogy valami csúnya dologra fut majd ki a barátkozás. Az erre utaló jelek A látogatásban már az első jelenetektől ott vannak, Patrick megszállottan bámulja Bjornéket, a vendéglátás alatt kifigyeli őket szex közben, emellett kisfiával, Abellel is furán, erőszakosan viselkedik.

A veszélyérzetünk még nekünk, nézőknek is bekapcsol, Bjornék mégsem tesznek aktívan a helyzet ellen, inkább csak sodródnak az árral.

A látogatás egy igazán durva társadalomkritika, mert szembeállít kétfajta gondolkodást: az egyik, amikor valaki annyira píszí, hogy már önmagáért is képtelen kiállni, a másik pedig azokat foglalja magába, akik szinte törvényen kívüliként élnek, és addig nem állnak le, amíg meg nem fékezik őket. A készítők a dán és a holland családon keresztül ütköztetik a drasztikusan különböző életfilozófiákat, és

Sőt, abban se vagyunk biztosak, hogy holnap lesz kedvünk felkelni, olyan letargiába kerültünk a látottaktól. Pedig A látogatás üzenete éppen az ellenkezője lenne.

Egyrészt arra tanít (hatásos eszközökkel), hogy:

• hallgassunk az ösztöneinkre, az első megérzésünkre, a kis hangra a fejünkben, és mondjunk nemet, lépjünk le, ne foglalkozzunk vele, hogy megsértünk-e a döntésünkkel valakit;
• ha pedig már bajba kerültünk, akkor igenis bátran álljunk ki magunkért, a családunkért, és kapaszkodjunk az életünkbe.

Máskülönben rossz vége lesz...

Nem hibátlan ez az érzelmi hullámvasút

Annak ellenére, hogy egy rettenetesen hatásos horrorfilmről beszélünk, a logikai hibák és a zsánerre jellemző ostoba döntések sem hiányoznak belőle. Tudják, arra gondolunk, amikor valaki a pince mélyéről zajokat hall, elindul egyedül megnézni, hogy mi az, és a sötétben egy baltával szétvágják a fejét. Na, A látogatásban is van egy hasonló, már-már bosszantóan bugyuta fordulat, amikor Bjornék kis híján megmenekülnének, végül azonban önszántukból mennek vissza, és szaladnak bele egy olyan pofonba, amiből képtelenség felállni.

Sajnos ez írói baki, a csavar a filmet kis híján tönkre is vágja, de ha megengedően állunk hozzá, akkor viszonylag könnyen túlléphetünk rajta, és a maradék is élvezhető marad. Feloldozás A látogatásban egyáltalán nincs, lehangoló, már-már depresszív sztoriról van itt szó. De legalább kijózanító, és ebből a fajtából nincs túlkínálat a mozikban manapság.

A színészi játékokra annyit tudunk mondani, hogy zsigeriek, mindkét oldalon, de főleg a Bjornt alakító Morten Burian viszi el a hátán az egészet, aki néha annyira megviselten tud nézni, hogy az valami hihetetlen... sőt, ha mosolyog, még akkor is ott van a szemében egy kitörölhetetlen megtörtség. Ha a szereplőgárda nem lenne ennyire erős, a készítők megfeszülhettek volna, akkor sem tudtak volna ennyire gyomorba vágó alkotást letenni az asztalra.

Amikor azt mondjuk, hogy A látogatás minket taccsra tett, akkor azt értse mindenki szó szerint. A röpke 90 perc alatt úgy építette végig a feszültséget Christian Tafdrup és testvére, Mads, hogy megemeljük a kalapunkat előtte. Ha tehettük volna, leállítottuk volna néha a filmet, mert

A látogatás pont jó időben érkezett, télen valahogy van az embernek kedve ehhez hasonló filmeket nézni. Azt pedig garantáljuk, hogy aki a dán–holland koprodukcióra beül, annak egy ideig biztos nem lesz kedve mosolyogni – és főleg idegenekkel bratyizni.

8/10

A látogatás december 15-e óta látható a mozikban, jelenleg is elcsíphető nagyvásznon.