Vannak azok a műsorok, amelyeket kizárólag azért hagyunk futni a háttérben, hogy legyen mire aludni. Ilyen a hétvégi Forma–1 ebéd utáni időmérő edzése, vagy akár az összes, History Channelen futó ismeretterjesztő műsor. Nagyon úgy tűnik, a magyarok is megirigyelték a power nap aláfestőként kellemesen duruzsoló tévéműsorokat, ugyanis már látható a hatrészes Aranybulla-sorozat, ami – sajnos – maximum akkor értékelhető, ha már nagyon ránk fért egy pihentető alvás.

Egyrészt nem kevés pénzbe került, másrészt olyan színészek szerepelnek benne, akiket szívesen nézünk (bármi másban), harmadrészt szükség van olyan alkotásokra, amelyek feldolgozzák a magyar történelmet.

• De nem így.
• Szigorúan nem így.

Mohamed Mbougar Sarr fogalmazta meg Az emberek legtitkosabb emlékezete című könyvében, hogy rosszul olvasni (azaz értelmezni) egy szépirodalmi művet nagyobb bűn, mint nem elolvasni. Ugyanezen a gondolatmeneten elindulva:

A történelem ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy legyen jövőnk, a fiatalokkal megszerettetni a törit ezért létszükséglet. Tehát piacra dobni egy hatrészes sorozatot az Aranybulláról, ami majdnem minden szempontból élvezhetetlenné teszi a befogadást, nem jó út. Ezt tetőzi, hogy az átadásra szánt információk értelmezése erősen kérdőjeles, de erről később.

Aranybulla: tanít vagy szórakoztat? 

A hatodik rész végére sem jöttem rá, hogy ennek az alkotásnak ki lehetett a célközönsége. Tévét egyre kevesebben néznek, a fiatalok nagy többsége eleve más platformokat követve tölti a szabadidejét. Pedig pont a gimnazista korosztály számára lenne fontos egy olyan dokumentumfilm-sorozat, amely izgalmas látványvilággal, ismert színészekkel körítve színesíti, adja át a száraz történelmi tényeket. Így mindenki szórakozva tanulhatna.

Az Aranybulla-sorozat viszont leginkább arra jó, hogy ha például polgári engedetlenség miatt elbocsátják egy iskola történelemtanárát, akit hirtelen csak a rajztanár tud helyettesíteni, jobb híján ezt a hat részt levetítheti. 

A sorozatot látva azonban mintha távol került volna egymástól a szándék és a végeredmény. Mert abban egészen biztos vagyok, hogy senki sem szeretett volna egy direkt unalmas, érthetetlen történetet készíteni, ami többet árt, mint használ.

Ugyanis amellett, hogy a nézőt a történelem szeretetétől kilométerekre repíti, az Aranybulla hat része felér a magyar filmszínészet ellen elkövetett bűnnel. Ez utóbbi minden túlzás nélkül állítható. Számos magyar film, művész és alkotó küzd azért, hogy bizonyítsa a nézőknek: a vásznon a karaktereket nem csak hobbiszínjátszó felfogással lehet ábrázolni.

Az Aranybulla évtizedek munkáját vetette vissza, ám abból a szempontból egyértelműen hasznos, hogy felhívja a figyelmet a tényre: rendezőként nem csupán egy koncepciót kell visszaadni a képernyőn. Ugyanis

Kriskó László ebben a feladatban megbukott. A hat részben több olyan színészünk is feltűnt kisebb és nagyobb szerepekben, akik bár forgatásokon szocializálódtak, alakításuk most mégis élvezhetetlen. A tehetséges színészek alakításai lényegében semmiben nem különböznek azoknak a játékától, akiket egy tisztességes színészvezetés sem mentene meg a bukástól. A művészet itt csupán a narráció díszlete.

A látvány is zavaróan steril

A bekoszolt arcok mellett friss, ropogósra vasalt, hófehér (látványra nejlon-) függönyök, minőségi ingek, hibátlan ruhák virítanak. Az új kosztümökben színészek suhannak át tiszta padlókon. A díszletet és a jelmezt nézve nagyon nehéz elhinni, hogy a XII.–XIII. században járunk. Meg mernék esküdni, hogy az egyik haldokló alatt IKEA-s párnahuzatot láttam – de ez simán lehet csupán a sokkhatás okozta vízió miatt. Ám a látvány nem csak ilyen szempontból értelmezhetetlen.

Az operatőri munkával (Csincsi Zoltán) van a legkevesebb probléma. A filmben nagyon kerestem a pozitívumokat, és kijelenthető, hogy néha – főleg olyan vágóképeknél, ahol csak természeti képeket látunk – akadtak szép pillanatok.

Egyik kollégám fogalmazta meg, hogy a vágás olyan, mintha „ollóval nekiesnél anyád függönyének”. Nagyon nehéz elhinni, hogy amit láttunk, az Hargittai László munkája. Reálisabb az elképzelés, hogy a feladatot kiadta egy nagyon lelkes ötéves gyereknek, aki csak akkor nézhette tovább kedvenc rajzfilmjeit, ha a munkával elkészül. Rosszabb esetben a Vajna-éra vágási gyakorlatára gondolhatunk, amikor az utolsó mozdulatot az végzi, aki a pénzt adja.

Nem is annyira gránitszilárdságú Aranybulla

A hat 25 perces epizód hatalmas hibája még a szerkezet is. A látottakból érezni lehet egyfajta ötlettelenséget és kuszaságot. Talán arra gondoltak, hogy a narráció majd mindent megold.

Utóbbi pozitívuma amúgy, hogy Kőszegi Ákost kérték fel a hangalámondásra. Az ő hangszíne mindig és mindenben kellemes. Ám a megírt szöveg, illetve a fikciós jelenetképek, a történészinterjúk és a narrációk váltakozása a filmet nehezen követhetővé teszi, és szinte értelmezhetetlenné a dramaturgiai szándékot.

Ám ha mégis kiálljuk a próbát, akkor sincs részünk jutalomban. Nem kell hozzá történésznek lenni, hogy érezzük, sántít a sztori. A sorozat ugyanis mintha azt a célt szolgálná, hogy II. András szimpatikusnak, bölcsnek, és persze „a korát jóval megelőző reformgondolkodónak, valódi keresztényi értékeket képviselő uralkodónak” tűnjön.

Nem egyértelmű viszont, milyen célt akar szolgálni az, hogy a történelmet kényük-kedvük szerint alakítva jó színben tüntessenek fel egy uralkodót – akinek a hibáit is erényként jellemzik. Ám még ha az alkotókat azzal vádolnánk is – aminek sok értelme amúgy nincs –, hogy ezzel a jelenkori kormányt szeretnék erősíteni – hiszen minden történelmi alkotás egyben üzenet is –, akkor még ez a szándék is félrement. Értjük: 

• az ellenzék rossz, 
• a vármegye jó,
• ha a kereszténység nevében cselekedünk, nem lehetünk gazemberek,
• az idegenek, de még a merániak bulája sem arany,
• a magyarokra nem vall a királynőgyilkosság, az inkább a balkániak sajátossága.

Az Aranybulla-sorozat megosztó lett, de erre az alkotók bőven okot is adnak. Érdekes kísérlet, hogy a magyar történelem viharos századaiból éppen ebből készüljön egyfajta History Channel-sorozat. Ha nem volna ilyen a végeredmény, talán még azt is mondhatnánk rá, megérte. Így viszont csak a kérdés marad. Megérte?