Tizenhat év kihagyás után Todd Field újra rendezett. Az Apró titkok óta eltelt rengeteg idő pluszfigyelmet irányít a Tár című filmre, ami nem árt, egyrészt azért, mert ezzel a címmel nem lehet tömegeket mozikba vonzani, másrészt pedig azért, mert a Tár minden szempontból remekül sikerült, szóval nem érdemes kihagyni.

Field a főszerepre Cate Blanchett színésznőt kérte fel, pontosabban egyenesen neki írta Lydia Tár karakterét, és milyen jól tette! Ugyanis remek a rendezés, a forgatókönyv, az operatőri munka, a vágás (nem csoda a hat Oscar-jelölés), ám Cate Blanchett egyértelműen a cseresznye a hab tetején. Minden túlzás nélkül állítható, hogy tökéletes a játéka. A nemsokára esedékes Oscar-gála egyik legnagyobb esélyesének tartják a női főszereplők közül, és ha van igazság a földön, meg is kapja.

Marketing és balítélet

Hogyan lehet egy annyira kényes témáról – mint a hatalommal való visszaélés – egy olyan filmet csinálni, ami nem megosztó, mégis fontos? Hát úgy, hogy nem arról szól, mennyire elítélendő kihasználni a hatalmi pozíciót, hiszen ezt (jó esetben) mindenki tudja, hanem inkább rámutat a probléma komplexitására.

Manapság a vád elég, hogy bűnösnek tekintsék az embert

– hangzik el a mondat az egyik karakter szájából.

Field több kérdést is felvet a cancel culture-rel, az eltörléskultúrával, a kiközösítéssel kapcsolatban, de hála istennek, semmire sem ad választ. Pont ettől rajzolódik ki egy nagyon fontos, napjainkban egyre aktuálisabb tanulság:

Amíg a különböző (esetünkben művészeti) intézmények nem hajlandóak felkészülni egy esetleges zaklatás, verbális vagy fizikai abúzus, szexuális kényszerítés, illetve bárminemű visszaélés vádjára, nem írnak egy ilyenkor alkalmazható szabályozást, akkor ezek a típusú ügyek kétféleképp zárulhatnak:

• mintha mi sem történt volna – amivel az áldozat életét keserítjük meg,
• vagy kiradírozzuk a megvádolt személyt a köztudatból, amivel ő húzhatja le a rolót.

Nemcsak az intézmények, a jogrendszer sem alkalmazkodott a #metoo mozgalom óta létrejött világhoz, amikor az emberek már egyre többször mernek kiállni magukért, felszólalnak a visszaélések ellen, nem pedig csendben cipelik magukkal sérelmeiket, beletörődve abba, hogy ez régen is így volt, most miért lenne másképp?

Ám működőképes jogszabályok híján a közvélemény ítél ahelyett, hogy az elkövetett bűnnel azonos arányú büntetést kapnának az elkövetők, vagy felmentést, amennyiben ártatlannak bizonyulnak.

Amíg nem lehet számonkérni, ellenőrizni és adott esetben elítélni ezeket a cselekedeteket, addig marad az áldozatok önpusztító önhibáztatása, vagy a bűnösök, esetleg bűnösnek vélt bűntelenek teljes eltörlése. És hogy ezt mi befolyásolja? Az aktuális közhangulat, a médiavisszhang. Ezektől az előre kiszámíthatatlan eseményektől függ az áldozatok igazsága, illetve hogy a vélt, vagy valós bűnösökre milyen sors vár.

A saját világunkban is megeshet, hogy valaki dicshimnusznak beérő elköszönés mellett távozik vezető pozíciójából, miközben többen vallottak megkérdőjelezhető viselkedéséről, de mit kezdünk vele? 

Itt is előfordulhat, hogy egy neves alkotó bántalmazási botránya kirobbanása után bocsánatkérés nélkül száműzi magát vidékre, ahol több száz milliót kap színjátszásra, és ezt ugyanúgy tudomásul vesszük, mint távozását.  

Olyan is akadhat, aki minden platformon az ártatlansága mellett érvel, és nosztalgiázni vágyó tömegekből kovácsol közönséget jubileumokra. Kitartása sikerrel járhat. 

A tehetséges Mrs. Cate Blanchett

Kanyarodjunk vissza a filmhez, aminek főszereplője Lydia Tár, ünnepelt sztárkarmester, zongoraművész. Tár a világ leghíresebb zenekarát vezényli, szakmailag csúcson van, önéletrajzi könyvét írja, zenét komponál, saját területén megdönt majdnem minden rekordot. Nem elég, hogy leszbikus nőként érvényesül egy férfiak uralta szakmában, mindezt vezetőként teszi, miközben feleségével az oldalán egy csodálatos kislányt nevelnek. Első blikkre elég idillinek tűnik az élete.

A film a főszereplő világának összeomlása előtt veszi fel a fonalat a nézőkkel. Bár lineárisan néha ugrál, könnyen követhető a történet.

Lassan építkezik: egy idealizált képpel kezdeni, ezt árnyalja, majd magunkra hagy az elvarratlan szálakkal. Ez pedig azért zseniális húzás, mert

Azaz amikor a saját civil életünkben ítéletet hozunk, és eldöntjük, hogy most mi épp Amber Heard, vagy inkább Johnny Depp igazát fogadjuk el, ugyanúgy nem ismerjük a teljes sztorit.

A film az első perctől sokat sejtet, ám tudatosan nem mutat eleget ahhoz, hogy úgy hagyjuk el a mozitermet; biztosak lehetnénk Tár bűnösségében, vagy ártatlanságában.

A forgatókönyv nagyon okosan van összerakva, de a párbeszédek még így is kiemelkednek. Annyira emberi, olyan valósághű a filmben lévő szinte összes beszélgetés, hogy néha azt az érzetet kelti, titokban hallgatjuk ki a szereplőket. De még a remek párbeszédek sem annyira realisztikusak, mint Cate Blanchett, akit dicsértünk már, ám bőven nem eleget.

Blanchett valódi kaméleon, ezerféle szerepben láthattuk már, így annyira nem lepődtünk meg, hogy

Fiktív alak még sosem volt ennyire valóságos.

Zseni, vagy pszichopata

Úgy vezényelt, hogy ha nem mutatnak jelenetet, amikor gyerekszobájában régi koncertek felvételeit nézi, akkor is látjuk magunk előtt a megszállott fiatal lányt. Olyan átéléssel ölti magára a maestro szerepét, hogy még az is tökéletesen játszana neki hegedűn, aki előtte még sosem fogott vonós hangszert a kezében. A Blanchett által megformált Tárnak egyszerűen meg akarsz felelni. Ám nem azért, mert félelmetes és kiszámíthatatlan.

Hanem azért, mert a zsenialitás vonzó. Attól még, hogy helyenként problémás a stílusa, hallani róla ezt-azt, elég szigorú és megköveteli a pontosságot, úgy rajong a szakmájáért, és olyan alázattal áll a zenéhez, ami csodálatra készteti a környezetét.

Tár személyisége nagyon megosztó, közel sem fekete-fehér. Vannak döntései, amikkel nehéz egyetérteni, mert az emberi tényezőt figyelmen kívül hagyja. Lelkiismeret-furdalás nélkül távolít el valakit posztjáról, nem azt nézi, hogy évtizedekig betöltötte a pozíciót, számára az a fontos, hogy van megfelelőbb személy a pozícióra.

Asszisztensét (Noémie Merlant) kérdés nélkül használja ki. Annak tudatában, hogy a neki dolgozó személyek a vágyott előléptetés miatt robotolnak éjt nappallá téve, nem kommunikál velük őszintén képességeikről. Mindenkit tehetsége alapján ítél és használ. Erőforrásként kezeli az embereket. A film ugyanúgy felveti azt a kérdést is, hogy meddig terjed a felelőssége valakinek, aki hatalmi pozícióban van. Hibásnak mondható például akkor, ha ellehetetleníti valakinek a karrierjét, ha nem tartja elég rátermettnek, és ez a személy mentálisan beletörik az elutasításba? 

Tár esetét bonyolítja, hogy láthatóan könnyen szeret bele a tehetségbe. Persze a probléma nem itt kezdődik, hanem ott, amikor pozícióját kihasználva próbál közel kerülni ahhoz a személyhez, aki a zenén keresztül képes hatással lenni az érzelmeire. A film ezt a részt is homályban tartja. Valószínűleg az sem véletlen, hogy Tár felesége, Sharon Goodnow (Nina Hoss) szintén zenész, méghozzá a Tár által vezetett Berlini Filharmonikusok tagja.

Blanchett mellett Nina Hoss és Noémie Merlant is remekül játszanak. Tekintetükben minden ki nem mondott és el nem mesélt történet megtalálható, mindettől pedig tényleg olyan érzésünk lehet nézőként, hogy a karaktereknek van múltjuk, nem a film történetének elmesélésére születtek.

Todd Fieldre megérte várni. A Tárral olyan filmet adott, ami technikailag lenyűgöző, színészileg kifogástalan. Történetére és problémafelvetéseire pont most van szükség, beszélni kell ezekről a társadalmi és emberi kérdésekről.