Sok víz folyt le a Dunán azóta, hogy a Vasember első részét 2008-ban bemutatták. Akkor még nem gondoltuk volna, hogy a Robert Downey Jr. által játszott technológiai géniusz és playboy kiegészül konkrét istenekkel, erős szuperkatonákkal, kémekkel és még egy sornyi fura maskarás egyénnel, hogy mindenféle kozmikus fenyegetéssel nézzenek farkasszemet. Aztán eljött végre Thanos a Végtelen háborúban, majd a Bosszúállók az összes fogukat, agyarukat összeszorítva két vállra fektették a szupergonoszt a Végjátékban... Azóta viszont a Marvel Studios valahogy nem találja a saját hangját, az új irányt, a történetük második, koherens fejezetét a fenének se sikerül összerakniuk.

A 2019-es Bosszúállók: Végjáték óta is voltak fellángolásai a Disney szuperhősgyárának, például a Thor: Szerelem és mennydörgés, amelyet visítva röhögött végig mindenki, akibe csak egy szemernyi humorérzék szorult. Szóval nagy kár, hogy a jobban eltalált filmeken kívül a Marvel új sagája, amelyben Kang lesz a rosszfiú, folyton meg-meginog. A Fekete Özvegy maximum közepes lett, az Örökkévalók még felejthetőbb, a Shang Chiről már nem beszélve. Igaz, a Pókember: Nincs hazautat élveztük, meg a Doctor Strange 2-t és a Fekete Párduc 2-t is többé-kevésbé, de ha a tévésorozatokra nézünk, még jobban elmegy a kedvünk az egésztől (She-Hulk, Ms. Marvel... mind a béka feneke alatt vannak minőségben).

A bajt a Marvelnél is érzik: már bejelentették, hogy kevesebb új tartalmat hoznak majd nekünk, és inkább a minőségibb címekre koncentrálnak. Legalábbis televíziós fronton mindenképp. Pedig hát a mozifilmeknél is valami hasonlót kellene Kevin Feige-éknek tenniük, főleg, ha azt nézzük, hogy mekkora borzadály lett a legújabb Hangya-film.

Ugyan, mondjon már nekünk valaki egyetlen jelenetet a Hangya 2-ből, ami úgy megragadt a fejében! Senki? Gondoltuk. Pont emiatt tűnt már hónapokkal ezelőtt baklövésnek, hogy a hazánkban február 16-án bemutatott A Hangya és a Darázs: Kvantumániát tartotta a Marvel a legildomosabb pontnak, hogy bevezessék a „következő Thanost”, Kang, a hódító személyében. Már a nagyvásznon, mert a karakter másik iterációját a Loki-tévésorozatban láttuk korábban. Baklövés baklövés hátán. Nagyjából így tudnánk jellemezni a Hangya 3-at, amellyel talán nem lennénk ennyire szigorúak, ha csak egy poénos mellékág lenne az MCU-ban, ahogy az előző két rész is volt.

A történet ott indul, hogy Scott Lang (Paul Rudd) szuperhőskarrierje meg van rekedve, nem hívták már egy ideje bosszút állni, ezért regényírással, celebeskedéssel köti le magát. Eközben pedig erősen sajnálja, hogy a lányával, Cassie-vel (Kathryn Newton) nem volt lehetősége jobb kapcsolatot kialakítani, egészen pontosan Thanos csettintése és az öt évre eltűnés dolog miatt. Az apa–lánya kapcsolat egy szerencsétlenségnek köszönhetően kezd el picit alakulni, amikor nemcsak ők, hanem a Darázsként ismert Hope (Evangeline Lilly), illetve a nő apja és anyja, azaz Hank Pym (Michael Douglas) és Janet (Michelle Pfeiffer) is beszippantódnak a kvantumvilágba.

Kezdjük akkor az elején: a szereplőgárda baromi túlzsúfolt, és kicsit döbbenet, hogy pont a Marvelnél kell ezt mondanunk, akik jók a csapatfilmekben, de a Hangya 3-ban egyszerűen képtelenek eldönteni az alkotók, hogy kire helyezzék a fókuszt. Merthogy kapunk egy zavaros sztorit arról, hogy Janet van Dyne, a miniatűr – és amúgy az egyértelműen a Star Wars messzi-messzi galaxisát nyúló – univerzumban 30 évet raboskodó nő hogyan vált ott közellenséggé, és játszott Kang, a hódító hitvány keze alá. Egy Hangya-filmről van szó, de Scott Lang a játékidő jó részében a háttérbe szorul, Evangeline Lillyt is elherdálja a film, akinek alig akad épkézláb mondata, és Cassie is folyton csak azt a kérdést hajtogatja, hogy

Apu, hol vagy, apu?

Irtó idegesítő. Ahogy az is, hogy a párbeszédek mennyire unalmasak, aranyköpésből is akad maximum kettő, amin elmosolyodtunk. Ami fájó, hogy a retró-futurisztikus sci-finek szánt filmnek a vizualitását is képtelen volt rendesen megcsinálni a Marvel. Egy-két akciójelenetnél a karakterek konkrétan leesnek a vászonról, nekünk volt kínos nézni, ahogy legfőképp Kathryn Newton mennyire képtelen volt elképzelni a körülötte lévő CGI-orgiát... Nemcsak ő lógott ki negatívan az új Hangyából, hanem Paul Rudd is, aki újfent bizonyította, hogy képtelen a hátán elvinni egy egész estés szuperhősös mozit. Nincs hozzá karizmája, nem úgy, mint az eredeti Bosszúállóknak.

A Hangya és a Darázs: Kvantumániából látványosan emelkedik ki a Kang, a hódítót remekül alakító Jonathan Majors. A rossz írás és a rémesen összerakott akció- és drámai jelenetek ellenére a színész más ligában mozog Paul Ruddékhoz képest. Ha más miatt nem, azért izgatottak vagyunk, hogy ha nem egy olyan kontár nyúl hozzá ehhez a karakterhez, mint a film rendezője, Peyton Reed, akkor mit lesznek szakavatottabb kezek képesek kihozni az időutazóból és megannyi alteregójából. Ha már a gonoszoknál járunk, akkor meg kell jegyeznünk, hogy M.O.D.O.K. (Corey Stoll) legalább ennyire jó murit hozott a vászonra. Annak ellenére, hogy groteszkül nézett ki a Marvel klasszikus rosszfiúja, és nem lennénk meglepve rajta, hogy sokan a tenyerükbe röhögtek ránézve, mégis értelmes eredetsztorit sikerült a figurának kanyarítani. Bár a sorsával nem vagyunk kibékülve, jólesett őt látni.

Ettől eltekintve a Hangya 3-at kínszenvedés volt nézni, a flow, a történet ívének hiánya miatt, a gyenge színészi játékokról, a béna akciózásról és a Star Warsról koppintott kvantumvilágról nem is beszélve. A Hangya és a Darázs: Kvantumánia a Marvel Studios legsötétebb mellényúlásaira emlékeztet, már ami a minőséget illeti (nem a nézettséget), olyan förtelmes címek jutottak eszünkbe közben, mint a Thor 2 és a Marvel Kapitány. Ha optimisták akarunk lenni, annyit mondunk, hogy az ötödik fázisban ennél már csak feljebb lehet. Reméljük, lesz is. Igen, rád nézünk, A galaxis őrzői 3.

4/10

A Hangya és a Darázs: Kvantumánia jelenleg is látható a mozikban.