Az idei Oscar-gálán a legjobb jelmeztervezés díjára jelölt – és a Nemzeti Filmintézet támogatásával, valamint tucatnyi magyar filmes szakemberrel készült –, Mrs. Harris Párizsba megy című, a vígjáték és történelmi dráma metszéspontjába sorolható alkotás első ránézésre limonádé, belekóstolva azonban igazi filmcsemege. Az ötvenes évek Londonjában és Párizsában játszódó mozi Paul Gallico regényének harmadik filmadaptációja, a címszereplő Ada Harris bőrébe ezúttal Lesley Manville bújt. 

Megszámlálhatatlan film készült már a divatvilág elitjének és a pórnép láthatatlanságának ellentétbe állításáról, arról, hogy az átlagember pénze nem ér annyit, mint a gazdagé, hogy a külső előbbre visz, mint a belső, hogy a szépség ajtókat nyit meg, az intelligencia pedig csak nehezen juttat el valakit a célig.

Igen ám, de a Mrs. Harris Párizsba valahogy mégsem érezteti a nézővel, hogy a jól ismert formátumot nézi újra és újra, csak éppen más csomagolásban. 

Az alaptörténet a következő: Ada Harris, a londoni takarítónő a munkaadója lakásában kiszúr egy méregdrága Dior estélyit, és elhatározza, hogy maga is lecsap egy haute couture-ra. Totózik, agárversenyen fogad, spórol, eladja a talált gyémántgyűrűt, özvegyi támogatáshoz jut, végül nagy nehézségek árán összegyűjti a pénzt egy párizsi repjegyre, na meg a csodaszép dizájnerruhára. Igen ám, csakhogy az angol munkásnőt nem éppen tárt karokkal fogadják a sznobok üzletében. Mrs. Harris azonban nem adja fel, barátokat, támogatókat és hódolókat szerez, végül pedig a hatalmas szívének köszönhetően valósítja meg az álmát.

Szorítunk neki, hogy beteljesítse saját álmait, már-már kislányként féltjük, és fogjuk képzeletben a kezét, ugyanakkor olvadunk, amikor mindenkit maga elé engedve, pénzt, időt és fáradságot nem sajnálva segít másokon.

Esztétikus és látványos

Nem elég, hogy a stáblistán feltüntetett nevek zöme a magyar nézőknek is ismerősen cseng, ha szemfülesek vagyunk, néhány budapesti helyszínt is kiszúrhatunk a képernyőn, hazánkban forgatták ugyanis a produkció jelentős részét. Ennek ellenére keveset látunk a külső helyszínekből, a történések inkább zárt terekben játszódnak: londoni szuterénekben, párizsi apartmanokban, illetve a Dior-házban.  

A történelmi szál és a realista látványvilág sokat hozzátesz a sztorihoz: a kukások sztrájkja lebontja a túlromantizált párizsi miliőt, és visszarántja a várost a valóság szintjére. A britek válságban, a luxusmárkák is létszámcsökkentéssel fenyegetik dolgozóikat: mintha csak 2023-ban járnánk. A második világháború utáni évtized, az özvegyen maradt nők és a testileg-lelkileg megnyomorodott férfiak élete máshogy nehéz, mint korábban, de ugyanúgy próbára teszi az embert. 

Humoros, szívmelengető és könnyfakasztó jelenetek sora váltakozik, továbbá igazi, generációkon átívelő filmélmény, hiszen a „jó mindig nyer” toposza a fiatalabb nézőket is legalább annyira megmozgatja és leköti, mint az idősebbeket. Annak ellenére, hogy nem ez a történet motorja, természetesen a szerelmi szál sem marad ki a filmből. Elvégre Párizsban járunk...

Külön kiemelendő a jelmeztervezés, nem véletlenül kaphat Oscart a film. A szereplők csodaszép ruhákban és kosztümökben tűnnek fel, amelyek nemcsak elegánsak, de korhűek is. Az apró kiegészítők, a díszletek, a sminkek, illetve a hajviseletek terén sem lőttek mellé az alkotók, nézőként egyből érezzük, hogy melyik korszakban járunk.

Az eredeti, angol verzióban számos szóvicc színesíti a filmélményt, de egy-két olyan idézet is elhagyja a karakterek száját, ami minden bizonnyal ikonikus filmtörténeti szállóigévé válik majd. Régi motorosok és fiatal sztárok is szerepelnek az alkotásban: Lesley Manville mellett Isabelle Huppert, Lambert Wilson, Alba Baptista, Lucas Bravo, Ellen Thomas, Rose Williams és Jason Isaacs is hozza az elvártakat, legyen szó antipatikus udvarlóról, arrogáns asszisztensről vagy szende modellről.

A film lelke talán abban rejlik, hogy nincs benne görcsös küzdelem, nem igazán van tétje, inkább csak egy aranyos fejlődéstörténet és felnőtt tanmese két órába összegyúrva. Mrs. Harris figurája pedig ékes példája, hogy soha nem lehetünk elég idősek álmodni.