Én nem vagyok rasszista, de...

Ugye ismerjük ezt a mondatot? Ennek a szöges ellentétét vitte filmre Császi Ádám a Háromezer számozott darab című filmmel, ami egy mondatra egyszerűsítve úgy is hangozhatna, hogy:

Napok teltek el azóta, hogy megnéztem a filmet. A vetítésre úgy mentem el, hogy direkt nem néztem meg a trailert, és próbáltam a lehető legkevesebbet utánaolvasni, így rendesen a székhez tapadtam, és az államat szedegettem fel a földről a stáblista végére. Nagyon örülök, hogy láttam ezt a Háromezer számozott darabot, és szeretném, ha mindenki elmenne moziba, és megnézné, méghozzá két okból. Na jó, legyen inkább három.

Először is, szuper lenne anyagilag támogatni ezt a produkciót, ezzel is jelezve, hogy a magyar közönségnek igénye van hasonló alkotásokra. Másodszor azért, mert beteg jó a látvány, és megérdemli, hogy nagyvásznon nézzék. Harmadszor pedig azért, mert bár nem tökéletes a film, és ezer százalék, hogy sokaknak nem fog tetszeni, de ha valami, akkor a Háromezer számozott darab tényleg párbeszédre készteti a nézőket.

És hogy miért? Mert első látásra ez a film a cigányságról szól, viszont valójában minden másról is. Egy olyan világot mutat be, ahol jó üzlet társadalmilag érzékenynek mutatni magunkat, mert bőven elég, hogy a felszínen törődünk másokkal, miközben csak saját pozitív megítélésünknek, anyagi vagy szakmai előrelépésünknek ágyazunk meg.

Egy termet látunk; talicska, mellette balettrúd, előtte egy fiú kötött pulcsiban, focis nadrágban és sportcipőben gyakorol. Majd belenéz a kamerába, és megszólítja a nézőt.

Cigánysimogató, traumakereskedelem

A történet szerint egy nem roma színházi rendező (Horváth Kristóf) öt nehéz sorsú fiatal roma (Farkas Franciska, Pápai Rómeó, Oláh Edmond, Varga Norbert, Pászik Cristopher) életéről készít előadást. A színdarab a velük történt valós eseményekből épül fel – családon belüli erőszak, nemi erőszak, megélhetési bűnözés és egyéb iszonyatos trauma.

Majd az előadást egy német színházigazgató (Wieland Speck) meghívja egy neves berlini fesztiválra, így a csapat felkerekedik, hogy nemzetközi közönség előtt is bemutassa azt, ami nekik a valóságot jelenti, a fesztiválnak, a rendezőnek, a nézőknek pedig önigazolást saját jóemberségükre, amiért foglalkoznak a témával.

A film formanyelve hihetetlenül izgalmas. Mintha egy átlátszó műanyag papírra rajzolták volna a valóságot, egy másikra ennek az abszurd mását, egy harmadikra pedig mindennek a szürreális stílusban felfestett asszociációját, majd egymásra rakták volna ezeket a képeket.

De nem csak a történet játszik a valós és fikciós jelenetek összemosásával. A filmet mint eszközt alakították mondanivalójukhoz, így technikailag elképesztően kreatív képekkel, kameramozgással, vágással, hangokkal, fényekkel és zenékkel kísérik a dramaturgiát.

Külön érdekessé teszi a filmet, hogy nem a semmiből született. Ugyanis a film főszereplői és Császi Ádám (Viharsarok) rendező korábban a romák művészi ábrázolásának ellentmondásairól készítettek egy színdarabot Cigány magyar címmel. Tehát a filmben a szereplők nemcsak színészek, de alkotótársak is. Évek kemény munkája és a közös gondolkodásuk az, ami a Háromezer számozott darabban visszaköszön.

A filmem célja az, hogy feltárja az ellentmondásokat, melyek a nyugati társadalmakban meghatározzák a kisebbségről való beszédet, és kegyetlen groteszk szemlélettel állítsa pellengérre azokat

– nyilatkozta Császi Ádám forgatókönyvíró-rendező, amikor kiderült, hogy a produkciót meghívták a Tallinn Black Nights Filmfesztivál Rebels with a Cause elnevezésű versenyprogramjába, ahonnan haza is hozták a szekció különdíját.

Oscart neki

A zsűri a filmművészet határait feszegető rendezői víziót, a lenyűgöző látványt, a formabontó filmnyelvet, a lendületes történetvezetést értékelte a díjjal, én pedig csak egyetérteni tudok velük. Illetve külön kiemelném, hogy a szívfacsaró drámai pillanatok, kegyetlen jelenetek mellett olyan kacagtató fekete humor kíséri végig a filmet, amitől a látottakat még könnyebb befogadni. Több olyan pont is volt a filmben, amikor hangos nevetés követte a moziteremben azokat a pillanatokat, amik megfagyasztották a levegőt.

A filmben több olyan jelenet is volt, ami örökre belém égett. Ha ezekből legalább egyet leírnék, biztos vagyok benne, hogy az is kedvet kapna, hogy elmenjen, és moziban nézze meg a filmet, aki eddig a pontig nem érzett erre késztetést, ám ezek egyben olyan jelenetek is, amik annyira zseniálisak, hogy mindenki megérdemli, hogy előzetes tudás nélkül hassanak rá, ugyanúgy, mint rám is, mert valódi katarzist szülnek. Ez pedig manapság ritkaságszámba megy.

Egészen biztos vagyok benne, hogy ha ez a film Amerikában készült volna, akkor jövőre az Oscar-gálán rengeteg technikai díjra, a legjobb eredeti forgatókönyvnek és a legjobb rendezésnek járó aranyszoborra is esélyes lenne.

Pedig a film messze nem tökéletes, illetve előre látom, hogy sokaknak nem fog tetszeni. Minden érdeme mellett több ponton is túlságosan homályban tartja a nézőt. Vannak jelenetek, ahol érezni lehet, hogy túl sok mondanivalót próbáltak egyszerre belesűríteni, ami végeredményben befogadhatatlan, illetve nagyon ritkán az is érződik, hogy gondolati ellentmondásokba ütközik. A teremből kifelé sokan sérelmezték a film hosszát (én még néztem volna), illetve az egyéni felelősségvállalást is, bár ez utóbbi szerintem egyrészt szépen bele lett szőve, illetve itt most nem erről volt szó.

Viszont már abban a pillanatban, hogy az emberek felálltak a moziszékekből, megindult egy párbeszéd, és talán ez az egyik legnagyobb érdeme az alkotásnak. Beszélgetést kezdeményez, de nem próbál válaszokat leerőszakolni a torkunkon.

A film a Nemzeti Filmintézet támogatásával készült, forgatókönyvírója Császi Ádám és Lengyel Balázs, operatőre Balázs István Balázs, látványtervezője Cseh Renátó, zeneszerzője Kalotás Csaba, koreográfusa Gergye Krisztián, vágója Kollányi Tamás és Kővári Szabolcs, producere Bodzsár István, társproducere Sipos Kornél.

Igazából a végére csak egy kérdés maradt bennem. Ha leírom, hogy a Háromezer számozott darab remek film lett, akkor az is csak jóemberkedés?