Néhány évvel ezelőtt nagyokat nevettünk azokon a poénokon, amelyek a Mátrix- vagy a Terminátor-filmekből inspirálódva a gépek lázadását és az emberiség pusztulását helyezték kilátásba. Napjainkban, amikor a mesterséges intelligencia már követhetetlen tempóban fejlődik, az egyetemeken külön szabályokat kell hozni amiatt, hogy a hallgatók ne csaljanak a ChatGPT segítségével, és még az is felmerül, hogy a hírezéssel foglalkozó újságírók munkáját egyszer elveheti az MI, már nem annyira őszinte a mosolyunk, ha valaki megvadult mosógéppel viccelődik.

A Mrs. Davis című sorozat időzítése nem is lehetett volna jobban eltalált, az eredetileg a Peacockra gyártott, hazánkban április 25-től az első négy epizódjával az HBO Maxon nézhető sci-fi egy olyan alternatív jelent fest elénk, amelyben egy mindentudó és mindenki felett uralkodó algoritmus irányítja a világot. Ebben az egészen kétségbeejtő és kiszolgáltatott helyzetben ismerjük meg hősnőnket, Simone nővért (Betty Gilpin), aki inkább beállt apácának, és szó szerint az isten háta mögé menekült a pusztaságba, csak hogy a technológia keze ne érje utol.

A társkészítőként közreműködő Damon Lindelofot már bő egy évtizeddel ezelőtt rettenetesen foglalkoztatta a „tudomány vs. vallás” témaköre, gondoljunk csak a Lostra, amelyben egy repülőszerencsétlenség csapatnyi túlélője igyekezett valamiféle magyarázatot találni arra a misztikus szigetre, ahova lepottyantak. A széria főszereplője, a sebész Jack Shephard és a megmagyarázhatatlan csodát átélt, a kerekesszékéből újra talpra álló John Locke szembenállása egészen a végsőkig tartott, és a Lost fő motívuma maradt a fináléig. Lindelofot láthatóan később is izgatta a téma, négy évvel ezután az HBO-nak megcsinálta A hátrahagyottak című drámát, melyben egy bibliai csapással felérő eseményt követően az emberiség két százaléka eltűnt, és már a pilotot látva éreztük, hogy ez megint egy olyan széria lesz, ami érzelmileg bedarálja az embert.

Ha kizárólag a szakemberen múlik, vélhetően a Mrs. Davis esetében is hasonlóan borongós, depresszív hangulatú alkotást dobott volna nekünk a gép, de az Agymenők és Az ifjú Sheldon forgatókönyvírója, Tara Hernandez fő showrunnerként beszállt a buliba, és hozott magával egy raklapnyi humort. Arra viszont tényleg nem voltunk felkészülve, hogy a megdöbbentően alapos világépítés mellett a poénkodás is ennyire elborult és agyament lesz a Mrs. Davisben.

A lekvárt főző, szabadidejében törvényszegő bűvészekre vadászó és magával Jézus Krisztussal elég szenvedélyes házasságban élő apáca élete akkor fordul fel teljesen, amikor a Mrs. Davis névre hallgató mesterséges intelligencia, amelyet mindenki csak algoritmusként emleget, sok-sok próbálkozás után végre sikerrel felveszi a kapcsolatot a nővel. És hogy mit akar az a gaz MI? Küldetést ad Simone nővérnek: azzal a nagy feladattal bízza meg, hogy keresse meg a Szent Grált, és pusztítsa el azt. Betty Gilpin karaktere cserébe kívánhat egyet Mrs. Davistől, ennyi a csavar.

A sorozat első négy részét látva, bár a készítők történelmi, több évszázados visszaemlékezésekkel sulykolják a fejünkbe, hogy a Szent Grál valódi, létező kegytárgy, mégse vagyunk meggyőződve róla, hogy nincs valami átverés a dologban. A Mrs. Davis ebből a szempontból egészen megbízhatatlan, nem lehet tudni, hogy Simone nővér mikor képzeleg, mikor látja a valóságot ebben a groteszkül összerakott világban. Hogy még bonyolultabb legyen a dolog, a kalandok során a nővel tart az expasija, az MI ellen szerveződő, titkos lázadásban részt vevő Wiley (Jake McDorman) is, akiről hasonlóképp nem lehet megmondani, hogy mi a valós motivációja, ami arra sarkallja, hogy abba is belemenjen a szent cél érdekében, hogy egy, az Artúr király és a kerekasztal lovagjai előtt tisztelgő szerepjátékos versenyen egy hatalmas, kőbe szorult kardot vagy 40 órán keresztül simogasson.

Mindenki megtalálja a maga számítását ebben a sorozatban, már ha kellően nyitottan ülünk le elé, és nem zavar, hogy az elején úgy érződik, mintha random egymásra dobált jeleneteket kapnánk az arcunkba, nagyjából, mint egy Rick és Mortyban.

Ahogy haladunk előre, gyönyörűen összeáll azonban a kép, és az alig értelmezhető első epizódra visszagondolva is sok mindent megértünk utólag. A Mrs. Davis tehát nem egy ad hoc, találomra megcsinált történet, igenis komoly építkezés zajlott az írószobában, csak épp a nézőjétől különösen sok türelmet igényel a végeredmény.

A Simone nővért alakító Betty Gilpint a netflixes, kezdő pankrátornőkről szóló GLOW bögyös szőkeségeként ismertük meg anno, és a Mrs. Davis első pár epizódjában nyújtott alakítása alapján már most odaadnánk a színésznőnek minden lehetséges díjat. Ennyire szenzációs teljesítményt a kis képernyőn idén nem nagyon láttunk még. Nyilván Betty Gilpin hozza az abszurd humorizálást magával, ami a GLOW-ban annyira ment neki, megspékelve a fentebb emlegetett drámai mélységgel. Reméljük, ezt követően jobban felkerül Hollywood térképére, mert tényleg megérdemli a rivaldafényt, és azon kevesek egyike, aki képes élni a lehetőséggel. Pedig a Mrs. Davis nem egyszerű projekt, nézni se, pláne ilyen minőségben dolgozni benne.

Aláírjuk, hogy a Mrs. Davis lefárasztja az ember agyát, főleg, ha darálni próbáljuk a szériát, a kvázi évadkezdés négyórás, és az abszurdba hajló fordulatok egy idő után képesek erőltetetten hatni. Olyankor hagyni kell, letenni és picit később visszatérni hozzá. Az USA-ban a Mrs. Davisnek otthont adó Peacock stratégiáját nem értjük, elég lett volna egy dupla részes premier is, és aztán hetiben letolni a maradékot. Így biztosak vagyunk benne, hogy a közönséget maximálisan megosztják majd a látottak, lesznek, akik sírva menekülnek ettől a sorozattól. Annak ellenére is, hogy a 2022-es Különválás óta nem láttunk ennyire WTF-sztorit, és ezt természetesen dicséretből mondjuk.

8/10

A Mrs. Davis első négy része magyar felirattal elérhető az HBO Maxon, a teljes évad nyolc epizódból áll majd.