A történet szerint 1944-ben járunk, miután Finnország megállapodott a Szovjetunióval arról, hogy amennyiben kiűzik egykori szövetségeseiket, a náci Németországot Lappföldről, a finneknek nem kell több erőszakra számítaniuk a szovjetek részéről. A Sisu középpontjában egy visszavonult kommandós, Aatami Korpi (Jorma Tommila) áll, aki a téli háborúban megjárta a poklok poklát katonaként, most azonban már csak magányra vágyik: arra, hogy lova és kutyája társaságában járja a pusztaságot, arany után kutatva.

Korpi rá is talál a kincsre, ám mielőtt kettőt léphetne a bank felé, hogy beváltsa az aranyrögöket, egy éppen visszavonuló náci osztagba botlik. A német katonák kigúnyolják, röhögnek rajta, nem látnak semmi veszélyeset ebben a ráncos, ősz halántékú fickóban, akinek még az aranyát is megpróbálják elszedni, őt magát pedig agyonlőni. Ez az a pillanat, amikor az erőszak elszabadul, és a nagyjából 30 fős német osztag megismeri a Sisu főszereplőjének kegyetlenebb oldalát.

Amikor azt mondjuk, hogy ez egy brutális film, akkor azt tessék szó szerint venni. Az olyan korábbi, második világháborús alkotások, mint mondjuk az Ellenség a kapuknál, a Ryan közlegény megmentése vagy a sorozatok közül Az elit alakulat, sem fogták vissza magukat, amikor az 1939-től 1945-ig tartó, globális fegyveres konfliktus sötét pillanatait kellett ábrázolni. A Sisuban azonban még ezekhez képest is irtózatos mennyiségben fröcsög a vér,

A Sisu a bizonyíték rá, hogy a néma, végletesen jó és állhatatos hősöket még mindig nem tudjuk megunni. Az elején emlegetett John Wickkel való párhuzam a legegyértelműbb, de Aatami Korpi karakteréről a Die Hard John McClane-je vagy akár Rambo is az eszünkbe juthat. A főszereplő tragikus helyzetét, kilátástalanságát és magányát a gyönyörű fényképezés, a melankolikus, a tájon elmerengő, festői igényességű jelenetek ügyesen aláhúzzák, hogy aztán elteljen két perc, és azon kapjuk magunkat, hogy a finn exkatona már aknákat hajigál a nácikhoz, hosszú késeket applikál az elnyomók kobakjába, vagy a víz alatt kommandózva olt ki életeket.

Igen, ebben a filmben a németek az ördögök, a mindenáron legyőzendő főgonoszok, akikről egyszer se jut eszünkbe, hogy sajnálni kéne őket. Bár a Korpit alakító Jorma Tommila is nagyon karakteres, és uralja a jeleneteket, amikben szerepel, a rosszak közt is vannak emlékezetes megmozdulások. Nemcsak a Bruno Helldorf SS-osztagvezetőként látható Aksel Hennie nagyszerű, hanem az ő mesterlövésze, a Wolfot alakító Jack Doolan is megéri a pénzét. Mindketten olyan elánnal hozzák az arrogáns férgeket, hogy az ember keze ökölbe szorul tőle.

Nézőként mostanra megszoktuk, hogy a második világháborús filmek többsége 120 perc fölötti játékidőnél kezdődik. A Sisu a maga másfél órájával egy feszes, a lassabb jelenetei ellenére is pörgős, adrenalindús alkotás. Nagy kár, hogy a végére azért így is becsúszik egy megingás, amikor elszáll a ló a készítőkkel, és egy olyan akciószekvenciát mutatnak, ami a realisztikusságnak még a csíráját se tartalmazza.

A Sisunak az áll a legjobban, amikor visszafogott körítésben, még éppen hihetően gyilkolássza Korpi a nácikat. Ennek a filmnek a mondanivalója is ekörül forog, a finnek állhatatosságát mutatja be, arra tanít, hogy még a legnehezebb körülményekkel is dacoljunk bátran, és soha ne adjuk fel. Bármilyen pátoszosan is hangzik, de működik. Az utolsó pár percben sajnos az író-rendező, Jalmari Helander ezt köpi kissé szemen azzal, hogy szuperhőst csinál a finn aranyásóból, ahelyett hogy végigvinné ezt a westernekre is hajazó, már-már műfaji kavalkádnak nevezhető, mégis sallangmentes bosszútörténetet.

Azok meg, akik nem riadnak vissza attól, ha meghallják az erőszakpornó kifejezést egy filmmel kapcsolatban, repüljenek rá bátran, nem fogják megbánni.

9/10

A Sisu az Amazon Prime prémiumfilmjei közt vált elérhetővé, hamarosan Blu-rayen is megjelenik, a magyar mozikban pedig június 29-től lesz nézhető.