2007-ben még elment, hogy óriásrobotok püfölték egymást Linkin Parkra, míg a háttérben a fogalmatlan Shia LaBeouf és szívszerelme, Megan Fox igyekeztek nem járulékos veszteséggé válni. A Transformers első része az újdonság erejével hatott, és mivel némi szív is szorult bele, egészen korrekt szórakozást nyújtott. Aztán elindult a lejtmenet, A bukottak bosszúja című folytatás két év múlva már jóval erőltetettebb lett, majd a Transformers 3, amely a kvázi női főszereplője nélkül került mozikba, bántó középszerként hatott. Nem gondoltuk volna, hogy lesz még ennél is rosszabb, de a Mark Wahlberg főszereplésével készült negyedik felvonás nyomokban sem emlékeztetett az első Transformers bájára, Az utolsó lovag című, 2017-es ötödik film pedig annyira gagyi történettel sokkolt, hogy bőven átlépte a nézhetetlenség határát.

A hatalmas robbantásokért és az alulöltözött színésznők mutogatásáért rajongó Michael Bayt, aki a fent említett összes Transformerst jegyezte, nem csoda, hogy levették a franchise-ról, mert amit a látványfilmes szakember művelt a vége felé, az már egyenesen ámokfutás volt. 2018-ban mégis váratlanul hatott, hogy a Paramount végre irányt váltott, az ŰrDongó című film egy jóval kisebb léptékű, 1987-ben játszódó kisvárosi dráma volt, és Hailee Steinfeld igaz, hogy némiképp az eredeti főszereplő Shia LaBeouf nyomdokaiban haladva játszott benne. Úgy tűnt, a Transformers új irányt találhat magának, és újra felkerülhet az élvezhető blockbusterek listájára.

Az idehaza június 8-án bemutatott Transformers: A fenevadak kora pontosan ezért érződik egy hatalmas pofonnak, mert jóval közelebb áll Michael Bay későbbi robotos filmjeihez, mint az ŰrDongóhoz, és annak ellenére, hogy a korábban megszokott 150 perces játékidőkhöz képest alig két óra, mégis, a végére már szörnyű kínzás nézni. Pedig a történet elég biztatóan indul: az ebben a részben újoncként debütáló Maximálok bolygóján kezdünk, amelyet a bolygófaló Unicron és legfőbb szolgája, Ostor támadnak, pár hasonlóan gonosz robot kíséretében, azért, hogy megszerezzenek egy különleges kulcsot.

Innen ugrás, 1994-ben találjuk magunkat, üvölt a Wu-Tang Clan zenéje, és egy Noah Diaz (Anthony Ramos) nevű exkatona életébe kukkantunk bele, aki épp azon töri a fejét, hogy bűnözővé váljon-e, mert beteg öccsének drága kezelés kell. Nem kell matematikusnak lenni ahhoz, hogy valaki összerakja, Noah lesz az, aki ráakad az Autobotokra, és egy múzeumi gyakornokkal, Elenával (Dominique Fishback) kiegészülve indulnak el megmenteni a Földet... és itt most álljunk meg egy pillanatra. Túl ismerősen hangzik az egész alapkoncepció? Mert az is.

Mintha egy kevésbé szorgos diák próbálná felmondani a leckét a tanárnak, kicsit egy rosszul előadott feleletre emlékeztet az új Transformers, amely szórványosan tartalmaz a jobban sikerült filmekből építőkockákat, de a hanyagság miatt nem túl élvezetes az egész. A Bay-filmek is mindig egy titokzatos, idegen eredetű tárgy körül forogtak, amit meg kellett szerezni, csak akkor nem Terrorconokkal küzdöttek Optimus Prime-ék, hanem Álcákkal, és persze az első hat filmben a hatalmas bestiákra hajazó Maximálok se voltak még sehol, élükön a gorillaszerű Optimus Falkavezérrel.

A fenevadak kora ismerkedési fázisa, amikor Noah rátalál a Porschénak álcázott, Délibáb nevű Autobotra, és ellopja, még mosolyt csalhat az arcunkra. Nagyjából eddig a pontig vannak kreatív, laza és menő pillanatok, de onnantól kezdve, hogy a hatalmas robotokra terelődik a hangsúly, és elkezdik egymást csapkodni, meg a kulcsért harcolni, valahogy lelketlenné válik az egész, és azon kapjuk magunkat, hogy ásítozunk közben, és egyáltalán nem érdekel, mi lesz a vége. (Persze tudjuk, mi lesz, győznek az Autobotok, és megmenekül a Föld...)

Nagy kár, mert a helyszínváltás – New Yorkból Peruba utaznak hőseink – jól is elsülhetett volna, a film utolsó harmadában egy afféle kincskeresős, kalandfilmes, Indiana Jones-hangulatot célzott meg a direktor, Steven Caple Jr., de a próbálkozása kudarcot vallott.

A vége felé van egy nagy beszélgetős jelenet, amikor az Autobotok és a bántóan kidolgozatlan, akkorra mindenféle személyiségnek még csak árnyékát felmutatni is képtelen emberi szereplők tervezik, hogy miképp nyomják majd le Ostort és az érkező Unicront, de egy nagyjából ötperces magyarázás lesz a dolog vége: ide tedd a kulcsot, kell még egy kód, te menj ide, te meg menj oda... forgatókönyvírói csőd, az akciófilm halála, amikor hasonló megoldást látunk, és konkrétan le is kapartuk tőle az arcunkat. Az utolsó jelenetben belengetett Hasbro Cinematic Universe, amelyre utalnak, pedig már mindezek tükrében szimpla fenyegetésnek tűnik az alkotóktól, erre a crossoverre abszolút semmi szükség nincs. De nem lőjük le senkinek, tessék csak a moziban szörnyülködni az ötleten, ahogy mi is tettük.

Lelketlen tucatfilm, mindenféle látványt nélkülöző CGI-orgia, a nyár legnagyobb csalódást keltő blockbustere. A Transformers: A fenevadak kora nagyjából így foglalható össze, ez az előzményfilm – amely egyébként az ŰrDongó „folytatása”, de az ottani kalandokra csak egy mondatban utalnak, és a sárga Autobot is mellékszereplővé silányul – egy bukott próbálkozás arra, hogy az óriásrobotos sci-fi franchise-t feltámasszák. Az itteni főszereplőkhöz képest még a negyedik film Mark Wahlberg–Nicola Peltz párosa is zseniális teljesítményt nyújtott, a harci koreográfiát megtervező szakembereket pedig inkább meg se említjük. Ennyire felejthető világmegmentést már rég nem láttunk a moziban.

Egyedül tényleg csak a zenehasználatra lehet azt mondani, hogy jó, a retró rapslágerekkel és a régebbi főcímzene megidézésével, minden másban ez a Transformers megbukik, és jó szívvel nem is tudnánk ajánlani, legfeljebb csak azoknak, akik legalább 90 százalékban otthon tudják hagyni az agyukat egy ilyen filmnél. És még lehet, hogy ilyen hozzáállással is érezhető lesz az az unalomtenger, amibe a készítők az utolsó fél órában megpróbálnak minket belefojtani.

3/10

A Transformers: A fenevadak kora jelenleg is látható a magyar mozikban.