Durván megoszlanak a vélemények a filmkészítő karrierjének első igazi sci-fijével, a magyar mozikban június 8-a óta látható Asteroid Cityvel kapcsolatban, amely bár merészen tenyerel bele az old school tudományos-fantasztikumba, ugyanekkora mennyiségben tartalmaz családi drámát, ad elő egy megrázó mesét a gyászról, és festi a nagyvászonra egy bimbódzó románc kezdetét.

Az Asteroid City az 1950-es évek Amerikájába kalauzol, valahol a sivatag közepén járunk, egy apró, ám tudományos értelemben véve jelentős településen, hiszen amellett, hogy itt őriznek egy, a Földre több ezer éve pottyant aszteroidát, még egy fiatal feltalálóknak rendezett találkozót is minden évben a pár fős lakosságot számláló városkában rendeznek meg. Arról, hogy Asteroid City mennyire különleges hely, az itt veszteglő háborús fotós, Augie Steenback (Jason Schwartzman) és gyerekei gyorsan meggyőződnek: a környéken atombombatesztek zajlanak, és random autós üldözéseknek sincs híján Wes Anderson tikkasztó sci-fi-paradicsoma, ahova kisvártatva más érdekes arcok is befutnak. Többek között a Scarlett Johansson-féle Midge Campbell, egy gyönyörű, de lelkibeteg filmsztár, egy June Douglas (Maya Hawke) nevű érdeklődő tanítónő és osztálya, valamint az égből egyik pillanatról a másikra lepottyan még egy ufó is, hogy tetőzze a mindenféle feszültséget.

A nyári blockbuster filmek áradatában különösen jóleshet a nézők lelkének egy olyan film, mint az Asteroid City, amelyet a fent említett neveken kívül is szó szerint telitömött Wes Anderson sztárokkal, hiszen morcos nagypapaként feltűnik Tom Hanks, a „síron túlról” beköszön Margot Robbie, és televíziós narrátorként megkapjuk még a Breaking Bad sztárját, Bryan Cranstont is. Az Asteroid City ugyanis csak a felszínen szól a balul elsült és karanténba zárt tudományos találkozóról, valójában egy rettenetesen metafilmet kapunk Andersontól, mely egy színdarab megszületéséről és annak színfalak mögötti munkálatairól szól. Ezeket kommentálja a Bryan Cranston által játszott Műsorvezető, valamint a legendás színdarabíró, Conrad Earp (Edward Norton) lázas, szenvedélyes, de sokat szenvedő alkotói munkáját, aminek a vége az, amit mi a moziban a két szemünkkel látunk: az Asteroid City.

Az első jelenettől kezdve az embert maga alá gyűri ennek az új sci-fi-filmnek a vizualitása, az a retró báj és harsány színvilág, amely jellemzi az Asteroid Cityt. Kreatív, szokatlan szögekkel és mozgásokkal megspékelt kameramunkával dobja fel ráadásul a végeredményt Wes Anderson, a közel kétórás játékidő alatt szinte lüktet a vászon, szólnak a régi slágerek, mi pedig szinte ott érezzük magunkat a fiatal tudósok és szüleik között. Igen ám, de egy önreflexív film egyszersmind az Asteroid City, a keretes szerkezet miatt azonban ez a megoldás nem zavaró, ahogy az sem, hogy a karakterek sűrűn áttörik a negyedik falat, kiszólogatnak hozzánk, esetleg bekószálnak a színészek olyan jelenetekbe, ahol igazából nem kellene ott lenniük.

A nehezebb érthetőség miatt akár egyfajta filmes IQ-tesztnek is nevezhetnénk az Asteroid Cityt, amely tényleg nem kíméli a nézőjét, el tudjuk képzelni, hogy vannak, akiket tíz perc leforgása alatt elidegenít Wes Anderson sci-fi-agymenése... de akik kitartanak, azokat igenis megjutalmazza a készítő. Merthogy a gyönyörű külcsín mellett remek humora – gondolunk itt például az állandóan a háttérben settenkedő titkos ügynökre – és mélyebb mondanivalója is bőségesen van ennek a filmnek.

Tagadhatatlan, hogy Wes Anderson elég sok sallanggal díszítette fel legújabb filmjét, de ha leásunk a mélyre, akkor azokat, az író-rendezőt legtöbbször foglalkoztató témákat találjuk, amelyeket ő mindig is boncolgatni szokott. A gyász, a megtört család, az új szerelem azért hatnak mégis újdonságként az Asteroid Cityben, mert két zseniális színész előadásában látjuk a kibontásukat. Igen, a már említett, Jason Schwartzman által alakított Augie-ra és Scarlett Johansson Midge-ére gondolunk, akik egymástól nagyobb távolságot tartva, de aztán egyre közelebb kúszva a másikhoz bonyolódnak ad hoc kapcsolatba. Míg gyerekeik, a zseniális Woodrow (Jake Ryan) és a nem kevésbé okos Dinah (Grace Edwards) között is valami hasonló zajlik le, rávilágítva, hogy legyenek okosak, tehetséges tudósok, érzékeny művészek – mindegyik generációt legfőképp a szerelem mozgatja. Még akkor is, amikor a világvége fenyeget.

Az Asteroid Cityben az emberi dráma mellett előkerülnek földönkívüliek, csészealjak, halálos lézersugarat kilövő puskák, jetpackek és egy gép, ami a Holdra vetít fotókat... ergo mindenki megtalálja magának azt a szeletet Wes Anderson kaotikusnak tűnő, de okosan felépített filmjéből, ami könnyen csúszik neki. Még az se lehetetlen, hogy akad majd, akit a Twilight Zone stílusára hajazó, fekete-fehér, insider „televízió-műsor” vesz le a lábáról, mert a végső csattanót, a rendező nagy üzenetét, amely velünk marad, ott kapjuk.

A helyszínből adódik, hogy az Asteroid Cityt meg lehetett volna csinálni több évados tévésorozatként, antológiaként is, de nagyon örülünk, hogy ezt a vásznon láthattuk, mert így Wes Anderson lehetővé tette, hogy alkotásáról azt mondhassuk:

Ritkán fordul elő velünk, hogy egy ennyire elborult sztoriba belecsimpaszkodunk, még a stáblista alatt is alig akartunk felállni a székből, mert simán néztük volna tovább az Asteroid Cityt, maradtunk volna még a tikkasztó sivatagban, ahol kengyelfutó gyalogkakukk táncol a határban, és fura emberekkel még furább dolgok történnek.

9/10

Az Asteroid City magyar felirattal nézhető meg a mozikban.