Nem sprint, hanem inkább egy nagyon hosszú maraton előzte meg, hogy a DC Comics gyors léptű szuperhőse, Flash végre önálló mozifilmet kapjon, hiszen a Warner Bros. már a 80-as évek végén elkezdett ügyködni egy egész estés adaptáción, de hiába nyerték meg forgatókönyvírónak a képregényes berkekben jól ismert Jeph Loebot, a projektet végül jegelték. 2004-ben kapott újra szárnyra egy Flash-film lehetősége, amikor a Batman: Kezdődik! szkriptjét jegyző David S. Goyerben meglátta a stúdió a lehetőséget. Szerencsére Goyer elképzeléséből, miszerint Ryan Reynoldsot teszi meg főhősének, nem lett semmi, és a készítő kreatív nézeteltérés miatt végül dobbantott is a tervezett film mellől. Ezután sok név bekerült a pakliba, jöttek-mentek a rendezők, mire 2019-ben sikerült kiválasztani azt, aki tető alá hozta a Flasht, a Mama és az Az-filmek alkotója, Andy Muschietti személyében.

A Flash-film bemutatását nemcsak a berobbanó koronavírus-járvány, hanem a karaktert Az Igazság Ligájában is alakító Ezra Miller vállalhatatlan viselkedése hátráltatta, a fiatal színész konkrétan saját magát száműzte Hollywoodból azzal, hogy önjelölt szektavezérnek állt, és kiskorúakat édesgetett magához. Főképp ebből a két okból kifolyólag az utóforgatások lassan haladtak, többször is csúsztatták a premiert, június 15-én azonban csak sikerült megérnünk, hogy vászonra tűzzék a DC jelenlegi filmes univerzumának egyik utolsó felvonását. A Flash – A Villámot tűkön ülve vártuk, kizártnak tűnt ugyanis, hogy ekkora kálvária után ne legyen izzadságszagú és erőltetett a végeredmény.

A történet középpontjában Barry Allen (Ezra Miller) áll, aki a nyitányban éppen egy bankrablást igyekszik Batman (Ben Affleck) és Wonder Woman (Gal Gadot) oldalán megállítani, de a hadművelet nem zajlik a legsimábban, és egy ponton a DC-filmek történetének legőrültebb jelenetében csúcsosodik ki, amikor kisbabák potyognak az égből. Öröm az ürömben, hogy ez a Flash már egy sokat látott szuperhős, akit nem annyira könnyű zavarba hozni, de épp a főhős arroganciája az, ami végül visszafordíthatatlan kalamajkát okoz. Barry ugyanis elhatározza, hogy elege van abból, hogy mindennap a meggyilkolt anyját siratja, valamint a bűnténnyel megvádolt, börtönben csücsülő apjának sem tud bizonyíték híján segíteni, így Batfleck minden intése ellenére fogja magát, és visszamegy az időben, hogy változtasson a dolgokon.

A Vissza a jövőbe-trilógia óta jól tudjuk, hogy az idővel babráló mutatványok általában nem sülnek el jól, és bizony a skarlát gyorshajtó is durván felkavarja az állóvizet, aki anyját, Norát (Maribel Verdú) visszakapja, de egy furcsa baleset miatt 2013-ban találja magát, azon a napon, amikor megkapta képességeit. Tehát a Flashben előáll az a paradoxon, amire Emmett Brown is figyelmeztette anno Marty McFlyt... hősünkből egyszerre kettő verzió is jelen lesz. Barry ahelyett viszont, hogy tartaná a távolságot, és minél kevesebbet avatkozna bele a dolgokba, ajtóstul ront a házba.

Ennek köszönhető, hogy Ezra Millert kettős szerepben láthatjuk szinte végig, az egyik az általunk jól ismert Flash, míg a másik a fiatalkori, még egyetemre járó és rettenetesen éretlen Barry Allen. A Legendás állatok-filmekben erőtlenül és felejthetően alakító Miller a Flashben remek, és karakterének mindkét verzióját úgy hozza le, hogy legyen szó felháborítóan vicces A Gyűrűk Ura-referenciáról vagy Batman kosztümjének parodizálásáról, a színész még a legelborultabb jelenetekből is kihozza a maximumot. Sőt, az érzelmes jelenetek hasonlóképp nagyszerűen működnek, az anya-fia dinamika egyenesen könnyfakasztó és tragikus. Ami a Flashben nyújtott teljesítményét illeti, Ezra Millerben keresve se lehetne fogást találni.

Hozzá csatlakozik a régi/új Batman, akit ebben az alternatív múltban Barry Allen talál meg, Michael Keaton pedig úgy ölti magára a Denevérember maskaráját, mintha csak tegnap lett volna az utolsó jelenése az 1992-es Batman visszatérben. Keaton lazán képes arra, hogy a Flashben még egy utolsó, jól sikerült búcsújelenetet kapó, Ben Affleck-féle Bruce Wayne-t feledtesse, a veterán színész nagyszerű mentor, és vérzik a szívünk, hogy jó eséllyel a DC szuperhősös univerzumának küszöbön álló rebootja miatt az életben nem látjuk őt többet ebben a szerepben. Keaton Batmanje eleinte megtört, vonakodik csatlakozni a két Barry Allenhez, és még csak az sem hatja meg túlzottan, hogy Zod tábornok (Michael Shannon) egyenesen az űrből hozza le a poklot Metropolisra, de miután a kötelező köröket lefutja a film, és végre kötélnek áll nemcsak Batman, de az oroszok kínzókamrájából kiemelt Supergirl (Sasha Calle) is, beindul az a bizonyos bolondozás.

A Flash-filmet előzetesen úgy harangozták be, hogy a legjobb szuperhősös film, ami valaha készült. Ez ordas nagy túlzásnak bizonyult, nem lett az, de hogy a DC egyik legkorrektebb terméke a műfajban, az biztos. A humor és az érzelmesség más-más okokból, de könnyfakasztó, egyszerre kapunk egy olyan történetet, amiben a tapasztalt Flash személyisége tovább fejlődik, és a kétórás játékidőbe még a hős frissen tálalt, bizonyos szempontból remixelt eredetsztorija is belefér. Egy dologban mégis elvérzik Muschietti rendezése: mégpedig a látvány tekintetében.

Hiába magyarázza a bizonyítványt az alkotó, miszerint tudatos döntés eredményét látjuk a moziban, a Flash különleges effektjei egészen egyszerűen rondák, mindenki, akit a főhősön kívül a sebességerőben mutatnak, élettelen viaszbábunak tűnik, és bár minket nem zavart, előfordulhat, hogy van olyan néző, akit ennyi ki tud zökkenteni az immerzióból. Mivel a mai trendekhez igazodva ez a film is részben multiverzumos kaland, egy ponton kapunk egy csomó cameót, de a felvillantott kultikus karakterek annyira leesnek a vászonról, hogy egyik szemünk sír, a másik nevet miattuk. Felfoghatatlan, hogy miért kellett ezt ennyire gagyira csinálni, főleg, hogy a Flashpoint eddigi legélvezetesebb adaptációjáról van szó. Végig az az ember érzése, hogy egy félkész filmet néz, amit a botrányok és csúszások miatt senkinek sem volt már kedve rendesen befejezni. Félreértés ne essék, a Zack Snyder-féle Az Igazság Ligája is ótvarul nézett ki, és ebből a szempontból illeszkedik a sémába a Flash – A Villám, de a direktornak képtelenek vagyunk elhinni, hogy direkt szabták ilyenre a CGI-t, mert szerintük ez illik ide.

Az DC filmes univerzuma az éppen tíz évvel ezelőtt, 2013-ban bemutatott Az Acélember óta annyi félresikerült és értelmezhetetlen szuperhősfilmet sózott ránk, hogy a Flasht annak ellenére is felüdülve néztük, hogy ezer sebből vérzik.

Nagy szíve van ugyanis ennek a filmnek, amelyben szinte mindenki remekel, Ezra Miller kettős szerepben érzékeny és vicces, a CW-s sorozathoz képest az Iris Westtel (Kiersey Clemons) való bimbózó szerelme is imádni való, Keaton Batmanje megtört, harcias, mégis vagány, a már előre sokak által kritizált, Sasha Calle-féle Kara Zor-El pedig a dacossága miatt szerethető. Bár Zod tábornok szinte csak a háttérből fenyeget, Michael Shannont jó érzés viszontlátni, és ugyanez elmondható Batfleckről is, aki még utoljára kap egy lehetőséget a menőzésre. Úgy összességében rosszabbul jártunk volna, ha a Warner a Flasht soha nem mutatja be, mert így kellemesebb szájízzel leszünk képesek elengedni ezt a Henry Cavill Supermanjét elherdáló filmes univerzumot és belevetni magunkat abba, amit az új vezetőség, James Gunnal tartogat nekünk.

Kérdés, hogy mi lesz mindezek után Ezra Millerrel, eltűnik-e a süllyesztőben a botrányhős színész. Nekünk, ha különválasztjuk a művészt a művészetétől, utóbbi miatt nagyon hiányozna a Flash főszereplője, aki nagy dumás laza szuperhősként egy film alatt szerethetőbbé vált, mint a Tom Holland-féle Pókember egy egész trilógiában. Az biztos viszont, hogy a készítő, Muschietti végig olyan remekül kezeli a show-t ellopó Michael Keaton öreg Batmanjét, hogy Gunnék hivatalosan is felkérték, hogy a jövőben debütáló DCU-s Batman: The Brave and the Boldot ő készítse nekik. Ez már azért valami, elismerés a javából.

8/10

A Flash – A Villám jelenleg is látható a magyar mozikban.