Jellemző jelenet, és mindent elmond Jerzy Skolimowski IÁ (2022) című filmjéről, hogy miközben látjuk az erdei ösvényen bandukoló embereket, aközben egy óriási fa kidől a közelükben.

Az 1960-as évekbeli lengyel új hullám egyik karizmatikus filmrendezőjének legújabb alkotásában egy szamarat látunk, amely vándorlásai során képet ad arról, milyen erkölcsiséggel bír a modern ember. Bár moziban nagyon keveset vetítették, így is felfigyeltünk rá, és az HBO Max csatornán megtaláltuk Skolimowski Oscar-díjra is jelölt filmtörténeti remekművét.

Ha a lengyel filmet egy szóval kellene jellemezni, akkor gondolkodás nélkül rá lehet vágni, hogy erkölcs. És nemcsak azért, mert a filmtörténet egyik legizgalmasabb stílusirányzata volt a morális nyugtalanság mozija 1976 és 1981 között (leginkább Wajda, Zanussi és Kieslowski ekkor készült filmjei tartoznak ide), hanem azért is, mert már a legendás, 50-es, 60-as évekbeli lengyel új hullám is (gondoljunk csak például Andrzej Wajda 1958-as Hamu és gyémántjára) bonyolult erkölcsi kérdéseket vizsgált.

Ehhez az irányzathoz tartozott, és bizony Wajda köpönyegéből bújt ki (a legendás filmrendező alkotásaiban is közreműködött) Jerzy Skolimowski, amúgy a sokkal hamarabb nemzetközi hírnévre szert tett Roman Polanskival egy időben.

Ebben egy bokszoló, akit a rendező alakít, lázad fel a környezete ellen, és nem hajlandó részt venni abban az összecsapásban, amelyet nem érez magáénak. Mivel az 1967-es Fel a kezekkel! című alkotását betiltják, ez a negyedik Lengyelországban készült filmje, disszidálni kényszerül. A betiltás oka, hogy túlságosan őszintén nyilatkozik alkotásában a lengyel értelmiség kilátástalan helyzetéről.

Már nem csak az értelmiség van kilátástalan helyzetben

A filmes kísérleteiről elhíresült rendező, bár a tankönyvekbe bekerül, a széles közönség inkább kortársát, Roman Polanskit emeli a sztárok közé. Forgat még néhány filmet, ám igazán jól akkor érzi magát, ha festményeket festhet. Aztán eltelik fél évszázad a betiltott filmje után, és azt kell látnunk, hogy az IÁ-ban ugyanarról gondolkodik, mint a Fel a kezekkel! című opuszában. Azzal a nem éppen elhanyagolható különbséggel, hogy a film már nem az értelmiség, hanem az emberiség kilátástalan helyzetéről szól. 

Azt persze tudjuk, hogy „kiterítenek úgyis”, de nem halhat meg a remény, amely arról szól, hogy a hétköznapi élet küzdelmeiben is jelen kellene lennie az emberi jóságnak. A filmrendező a felnőttek világában most ilyet nem talál, egyetlen jelenet van, amely reményt ad arra, hogy a jövőben is lesz értelme még erkölcsről gondolkodni, ez pedig gyerekekkel kapcsolatos. Ebben a főszereplő szamár, mint terápiás állat, harmóniát hoz a zaklatott lelkű gyerekvilágba.

Bevillannak furcsa képek

Skolimowski egy pillanatig nem tagadja, hogy Robert Bresson nyomdokaiban lépked, aki Vétlen Baltazár című 1966-os filmjében szintén egy szamarat tesz meg főszereplőjévé. Érdemes még gyorsan hozzátenni, hogy 1965-ben Huszárik Zoltán Elégia című rövidfilmjére is asszociálhatunk, bár ott lóról van szó, és nagyobb ívű a történelmi áttekintés.

De ha már asszociáció, akkor idetartozik, hogy Skolimowski az asszociációs montázs révén igencsak kitágította a jelenetek értelmezésének határát. A látszólag nem odaillő vágóképek révén a film mondanivalója filozófiai síkra terelődik, és már nemcsak emberről és természetről, jó és rossz cselekedetek soráról, az ember sorsának determinizmusáról, az életünket teljesen átszövő erőszakról van szó, hanem arról is, hogy mindent valamiféle energia irányít, amelyet az esetek döntő többségében rosszra használ az emberiség, de ugyanezzel az erővel használhatna jóra is.

Minden mindig ismétlődik

A lengyel filmrendező ebben az alkotásában egyetlen erkölcsi kérdést vizsgál meg minden egyes jelenetben. Mégpedig azt, hogyan szövi át a teljes életünket az erőszak. Egészen döbbenetes látni, hogy nagyon kevés a modern ember életében az olyan pillanat, amikor ne lenne jelen az erőszak valamilyen formája.

Elidegenedtünk a környezetünktől és önmagunktól, emberi kapcsolataink romokban hevernek, és ráadásul minderről még beszélni se tudunk. Van a filmben egy jelenet, amikor egy erdei patak fölött „repül” a kamera, a képet az alkotók vörös színűre redukálták. Hosszan, szinte már elviselhetetlenül hosszan látjuk ezt a vörös tájat, és úgy érezzük, beborít mindent a vér és a fájdalom.

Skolimowski soha nem volt híve a hagyományos filmformanyelvi megoldásoknak, ebben a művében pedig különösen sok a megdöbbentő vagy éppen groteszk kép. A főszereplő szamár pedig nem csinál mást, mint kívülállóként belecsöppen különböző hétköznapi élethelyzetekbe. Aztán már csak azt látjuk, hogy nem is kívülálló, de mindig, minden egyes élethelyzetből (egy kivétellel) áldozatként jön ki.

Mintha a szamár képében a jézusi jóság és szeretet jelenne meg hétköznapi helyzetekben, és bár a gyerekek világában sikerül örömet hoznia, a felnőttek minden élethelyzetben keresztre feszítik. Ráadásul már nincsenek meg azok a történetek sem a fejekben, amelyek rávilágítanának arra, hogy mindez nem újdonság, hanem nagyon is régi nóta.