A Devotiont mindenki úgy emlegetné, mint az elmúlt tíz év egyik legjobb repülős filmjét, csakhogy J. D. Dillard rendezése nagyon szerencsétlen időben, pont a Top Gun: Maverick után pár hónappal jött ki. Valószínűleg a Tom Cruise-film eszméletlen tarolásának is köze lehetett hozzá, hogy végül a Devotion teljességgel észrevétlen maradt, és megbukott a mozikban, 90 millió dolláros büdzséje ellenében mindössze 21,7 milliót hozott vissza a pénztáraknál, Magyarországra pedig el sem jutott, így nekünk, hazai nézőknek maradt a DVD- vagy a Blu-ray-kiadás levadászása egyetlen opcióként.

Mindig hatalmas kár, és vérzik a szívünk, amikor egy alapvetően jó film a rejtett kincs kategóriájában marad, és nem tudja áttörni a mainstream ingerküszöbét. A Devotion kiindulópontja iszonyúan érdekes, a készítők azt ígérik, hogy míg a második világháborút és a vietnámi háborút a filmipar nagyjából az unalom határáig feldolgozta már, ezúttal egy másik, a többség által elfeledett katonai konfliktusról kapunk egy megtörtént eseten alapuló mesét: a koreai háborúról, amikor Észak- és Dél-Korea egymásnak estek, a csetepatéba pedig nemcsak az amerikaiak, hanem a kínaiak is belekeveredtek.

Történetünk 1950-ben kezd, amikor egy fiatal pilóta, bizonyos Tom Hudner (Glen Powell) új osztaghoz megy szolgálni, az amerikai haditengerészet kötelékén belül. Tom egy rettenetesen szabálykövető ember, aki inkább nyalná meg a villanykonnektort, mint hogy kihágást kövessen el, pontosan ezért jelent neki jókora meghökkenést az egyik társával, Jesse Brownnal (Jonathan Majors) való találkozás, aki szöges ellentéte a hadnagynak. Mintha tűz és víz találkoznának, a két pilóta annyira más nézeteket képviselnek, mégis összebarátkoznak.

A Devotion különlegessége, hogy bár papíron egy háborús sztori, inkább Tom és Jesse kettőse áll a középpontjában, két férfi, akik a poklon is átsegítik egymást. Szükségük is van a másikra, azt tudni kell még, hogy Jesse az első afroamerikai pilóta a kötelékben, így kapja az ívet minden oldalról. A Marvel-filmek sztárja, a botrányba keveredett és egyébként a Creed 3-ban is remeklő Jonathan Majors minden nehézség nélkül elviszi a hátán a Devotiont, ő az egész produkció majdnem egyszemélyes motorja. Míg Glen Powell karaktere nem sokat csinál, a fekete pilóta sorsában érezzük az átütő drámát, a rasszizmus problémája végigkíséri a sztorit. Majors olyannyira lélekkel tölti fel a Devotiont, hogy megkönnyezzük az utolsó jeleneteket, és bár egy lassú sodrású, nem tipikus háborús filmről van szó, itt-ott úgy a szívünkbe markol, mint kevés mozgóképes alkotás.

Onnantól kezdve, hogy az első gyakorlatozást látjuk, elkap minket a tévé előtt ülve a gépszíj, és tátott szájjal nézzük a főszereplőket, ahogy nyaktörő módokon mutatványoznak a levegőben, veszélyes közelségbe repülnek a lakóházakhoz, hogy az utolsó pillanatban felkapják a gép orrát, vagy éppen erős szélben ereszkednek vissza az anyahajóra. Szavakkal leírhatatlan, hogy mennyire menő módon megcsinálták ezeket a jeleneteket, még úgy is, hogy a CGI helyenként billeg, adrenalindús látni az egészet.

Nagy kár, hogy magára a koreai háborús részre nem fektetnek elég hangsúlyt az írók. A személyes drámát jól kifejtik Jonathan Majors karakterénél, de minden más vázlatos marad. Nem érezzük a súlyát a koreaiak hadakozásának, mint egy átlag második világháborús filmnél szoktuk, szimplán berepülnek hőseink a kellős közepébe, mintha megint csak egy gyakorlatról lenne szó. Valószínűleg sokan lesznek, akiknek a komótosabb tempó, a lassabb építkezés nem fog bejönni, pedig a Devotionnek megvannak a maga fénypontjai. Csak épp nem azok, amikor a lényeg, vagyis a koreai háború zajlik.

Magánál a fő ütközetnél még az a jelenetsor is jobb megvalósítást kapott, amikor a haditengerészek Franciaországban állomásoznak, és belefutnak az akkor nagyon menő, férfifaló színésznőbe, Elizabeth Taylorba – az őt alakító Serinda Swan amúgy látványosan lopja a show-t, és minden snittet, amiben felbukkan, öröm nézni. És talán ez a része a Devotionnek az, ami színtisztán jelzi, amit az elejétől kezdve sejtünk, hogy ez egy lélektani dráma, némi betekintés az egyenruhák és a parancsokat (többnyire) zokszó nélkül teljesítő pilóták koponyájába.

Az ígéret, miszerint egy elfeledett háborúról tudhatunk meg többet, nem teljesül, a Devotionre mégse tudunk haragudni. Jonathan Majors újfent bizonyítja, hogy napjaink egyik legjobb drámai színésze, akit ha meglátunk egy filmben, garantált, hogy két órán belül szükségünk lesz arra a százas zsebkendőre. A Devotion megnézése után, bevalljuk, szipogtunk, a két katona közötti barátság és annak alakulása mély lelki nyomot hagyott bennünk...

7/10