Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Adrien Brody étkezési zavarokkal és PTSD-vel küzdött az egyik legismertebb szerepe utánLenyűgöző alkotás, de folyamatos nézői jelenlétet kíván három órán keresztül Christopher Nolan legújabb filmje, az Oppenheimer, amely azt az üzenetet vési a nézők fejébe, hogy nincsen és nem lehet egy atomháborúnak győztese. Másrészt bevezet a koncepciós perek lélektanába, harmadrészt a filmet úgy építi föl, hogy nemcsak a főszereplő, de a néző is elkezd elviselhetetlenül szorongani. Nolan – úgy tűnik, figyelmeztetés gyanánt – a nézők lelkére dobta le az atombombát legújabb mozijával.
A Christopher Nolan munkásságát jól ismerők sokáig nem igazán értették, miért J. Robert Oppenheimer fizikusról készíti legújabb alkotását. Előző filmjében, a 2020-as Tenetben az egyik szereplő szóba hozza ugyan az atombomba feltalálását, de ez azért nem túl nyomós indok. Azt is lehetett tudni, hogy Robert Pattinson ajándékot adott Nolannak a Tenet forgatása végén, mégpedig a tudós beszédeinek gyűjteményét. Később hallani lehetett, hogy nagy hatással van Nolanra mindaz, amit Oppenheimerről olvasott, de hogy mi volt a valódi motiváció, az a bemutatón, a film megnézése után derült ki.
Arról van ugyanis szó valószínűleg, hogy Nolannak volt egy látomása, ami szépen kidolgozva meg is jelenik a filmben, és olyan érzése lehet a nézőnek, hogy minden más azt készíti elő, hogy ez a látomásos jelenet akkorát robbanjon, mint amikor ledobták az atombombát.
A nem kicsit zavarba ejtő és Nolan munkásságától egyáltalán nem idegen jelenetben Oppenheimer beszédet mond az atombomba ledobása után, kicsit sajnálja is, hogy nem lett kész előbb, a tudósok rokonaiból, családtagjaiból álló közönség pedig eksztázisban ünnepli munkájuk gyümölcsét egészen addig, míg Oppenheimer tudatát elönti az atombomba ledobásakor is látható fehér fény, majd az ünneplő tömeget látjuk újra, amint a tudós képzeletében lerohad az arcuk.
Szinte teljesen biztos, hogy Nolan ezért a jelenetért készítette el a filmet. Hogy mindenkinek a képébe tolja: nincsen – és nem lehet – egy atomháborúnak győztese. Nem ünnepelheted emberek halálát, mert még a hús is le fog rohadni a csontjaidról, olyan pokoli lesz a büntetés.
Bár egyértelműen szerzői filmről van szó, több dramaturgiai megoldás révén visszaköszön a régi Nolan is:
Elképesztően látványos alkotásról van szó, olyan filmről, amely sok szempontból megváltoztathatja az ember gondolkodását. A film nemcsak az atombomba létrehozását mutatja be, de a hatásáról is gondolkodik, ráadásul nem könnyen megválaszolható erkölcsi kérdések sorát is felveti. Például azt, milyen szerepe lehetett a tudósoknak abban, hogy egyetlen világhatalom se legyen az atombomba kizárólagos birtokosa, hanem létrejöjjön a világban valamiféle egyensúly. Mindezt úgy mutatja be a film, mintha egy thrillert látnánk.
Másrészt az a boszorkányüldözés, amelyet Oppenheimer ellen folytatnak a II. világháború után, túl nagy hangsúlyt kap a filmben. Olyan érzésünk van, mintha a történetmesélés nagyobb része menne el ezzel: Oppenheimer kommunista múltjának kutatásával, karakterének gyilkolásával, lejáratásával. Hogy minderre miért van szükség, azt nem mondja ki a film didaktikusan, arra szerencsére a nézőnek magának kell rájönnie.
A címszereplőt alakító Cillian Murphy hatodszor forgat Nolannel, de most először játszik főszerepet: jegyezzük meg, hogy egyszerre hozza a szenvedélyes és stílusos „gazembert”, a lelki életet élő értelmiségi férfit és az erkölcsi dilemmáktól sem mentes, racionális tudóst. Alakítása, ha nem is tökéletes, de magával ragadó.
A rendező mindent egy lapra tesz fel, ami kifejezetten szerencsétlen megoldás, mert Oppenheimer figuráját, motivációit, érzelmeit, szerelmi életét és munkásságát dolgozza ki a legjobban. Az ő lelki életét olyan mértékig megismerjük, hogy a film végén szinte barátunkként tekintünk rá, ám mindez a többi, fontosabb szereplő rovására megy. Főleg a magyarok szorultak érdemtelenül háttérbe a filmben, jóllehet a valóságban elévülhetetlen érdemeik vannak.
Haumann Máté ambiciózusan alakítja Szilárd Leót, aki legfontosabb jelenetében petícióval akarja korlátozni az atomenergia hadászati felhasználását, amit értünk, de hogy mi motiválta a szereplőt, arról nem kapunk információt, ahogy arról sem túl sokat, mi volt a szerepe a kutatásban.
Teller Edét nem magyar színész alakítja, hanem Benny Safdie, de róla sem tudunk meg túl sokat, hacsak annyit nem, hogy unja a megbeszéléseket, mert ő már a hidrogénbombán dolgozik.
Hiányossága a filmnek, hogy nem nagyon érthető, miért nem akar Teller Edével kezet fogni Oppenheimer felesége, akit Emily Blunt játszik, és egészen lenyűgöző, hogy a legnehezebb időkben is milyen szépen kitart férje mellett, sőt erős nőként mindig is mellette áll. Nem a háta mögött, hanem mellett. Mégsem érthető igazán, hogy miért érzi úgy mind Oppenheimer, mind a felesége, hogy elárulta Teller Ede, és az is kérdés, mennyire hiteles mindez. Persze erről várhatóan komoly diskurzus indul el hamarosan hazánkban, ahogy arról is, hogy akkor most ki találta fel valójában az atombombát, bár az kétségtelen, hogy csapatmunka volt.
Mindenesetre aki rászánja magát, hogy három órán keresztül a vásznon pergő filmkockáknak szánja intenzív figyelmét, az megélheti a beavatás élményét.
Oppenheimer nézőpontjából látjuk a világot, az ő szűrőjén keresztül gondolkodunk életről és halálról, megélhetjük, ahogy szenvedélyesen szeret, és azt is, ahogy szorong, ahogy gondolkodik és dolgozik, megélhetjük azt a felelősséget, amely akkora, hogy az alatt már nem lehet összeroppanni.
Ahogy Prométheusz, aki az embereknek adta a tüzet (előtte csak az istenek tulajdona volt), sem roppant össze később, amikor egy sziklához láncolva egy óriási sas minden egyes nap a máját marcangolta büntetésképpen. Tűrte egészen addig, míg jött a megváltás. A világért való felelősségérzet ugyanis emberfeletti erővel ruházza fel azt, aki képes felülemelkedni saját önző érdekein, és elkezd közösségben gondolkodni.
A szombati podcastunkban Szegedi Péter tudományfilozófussal az atombomba történetéről beszélgetünk, beleértve a magyar tudósok szerepét.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
