Szőke, frufrus hajviselet, jellegzetes, fekete keretes szemüveg, erősen kirúzsozott száj, és a megfelelő pillanatokban olyan lélekjelenlét, amely kevés embernek adatik meg. Ezenkívül kitartás, felelősségvállalás másokért, erős szociális érzékenység, a jó ügyekbe vetett hit. Ezek a legfőbb külső és belső jellemzői Maureen Kearney szakszervezeti vezetőnőnek, akit Isabelle Huppert alakít A célpont című filmben, amelyet Jean-Paul Salomé rendezett. 

Bicskanyitogató, igaz történet

A nem kicsit megrázó film igaz történet alapján készült. Egy francia multinacionális atomerőmű szigorúan titkos üzleteinek dokumentációját megkapja egy szakszervezeti vezető, aki a nyilvánossághoz fordul, ám ekkor elképzelhetetlen megalázás, zaklatás veszi kezdetét a személyét illetően. Maffiamódszerekkel fenyegetik, megerőszakoltatják bűnözőkkel, majd amikor a rendőrséghez fordul, ő kerül a vádlottak padjára, mondván, kitalálta az egészet, ő maga rendezte meg a saját megerőszakolását, azt mondják rá, hogy áldozatként parádézik a nyílt színtéren, miközben ő a francia társadalom legveszélyesebb bűnözője. Ez a törékeny, szőke szakszervezeti vezető – nő!

Amit látunk, az ugyanis egy politikai thriller (Nyugat-Európában nem ördögtől való ez a filmes műfaj), és valószínűleg jelentős része úgy volt, ahogy azt a mozivásznon látjuk, de még az is elképzelhető, hogy minden kockája igaz ennek a mozinak. Az már szinte mellékes, hogy ötvenezer francia munkahely került veszélybe – ami úgy tűnik, a szakszervezeti vezetőn kívül nem érdekel senkit –, az is mellékes, hogy a háttérben a francia kormány és az iparág vezetői állnak – a filmben egyébként mind férfiak –, akik közömbösen nézik, ahogy a legembertelenebb kínzásokkal megpróbálnak megtörni egy nőt, akinek csak annyi a bűne, hogy merészelt ellenvéleményt megfogalmazni.

Csak az érthetőség kedvéért. Itt nem újságírós-nyomozós filmről van szó, csak arról, hogy a szakszervezet segítségét kérik az atomenergia iparágához közel álló körök. Mégpedig azért, hogy az atomerőművet, amely az egyik legfontosabb nemzeti vagyon, ne játsszák át idegen hatalmaknak (konkrétan a kínaiaknak), mert ez a nemzeti szuverenitás csorbulását jelenti, az egyik legfontosabb európai nagyhatalom érdekei ellen való. Ez tény. A nézőnek viszont szembesülnie kell azzal, hogy miközben a franciák a szakszervezet és a demokrácia élharcosainak színeiben tetszelegnek, aközben nemcsak kiárusítják a legfontosabb nemzeti értékeiket, hanem maffiamódszerekkel számolnak le azzal, akinek ez nem tetszik.

Megrázta a demokráciában hívő francia közvéleményt mindaz, ami napvilágra került

Itt tartunk. Az egész francia közvéleményt megrázta ez a történet, amelyben nem győz a jó. Ez nem egy hollywoodi sikertörténet, itt épp csak arról van szó, hogy megmenti egy szakszervezeti vezető a tisztességét. A már említett sokkos állapotba pedig azért kerül a néző, mert azt látja, hogy minden megalázást, amit el tudunk képzelni, el kell szenvednie a főhősnek.

Egy olyan mértékig szürreális vádat, hogy egy nő megrendezi a saját megerőszakolását, a független bírói testületnek pillanatok alatt le kellene söpörnie az asztalról. Itt viszont nem ezt látjuk. Sőt, még a rendőrség is komoly nyomozásba kezd, amely úgy valósul meg a gyakorlatban, hogy még az idegen tárggyal való nemi behatolást is rekonstruáltatja a nővel, és a jóérzésű nézők a filmnek ezen a pontján azt gondolják, hogy a franciák visszatértek a középkorba. Ilyen ugyanis elképzelhetetlen, hogy megtörténjen egy demokratikus társadalomban.

A filmet tehát erős idegzetűeknek ajánljuk, és leginkább azoknak, akik az Európában divatos üres szavak mögötti valóságra kíváncsiak.

10/10