A Walking Deadet senkinek sem kell bemutatni, az AMC zombis sorozata igazi popkulturális jelenséggé nőtte ki magát a 2010-es években, melynek első epizódjában egy Rick Grimes névre hallgató seriff két hónap alvás után arra ébredt fel a kómából egy atlantai kórházban, hogy a világnak vége lett, és vérszomjas élőhalottak uralják az Egyesült Államokat. A produkció első három évada 18–49-ben tarolt az USA-ban, és bár később vesztett a népszerűségéből a Walking Dead, komoly franchise-zá nőtte ki magát, ami nem csak videójátékokat, hanem további élő szereplős és az AMC-nek fontos spin-offokat termelt ki magából.

Én személy szerint az eredeti Walking Dead-sorozatból azután szálltam ki, hogy a szögecses baseballütőjét lengető Negan kiloccsantotta több kulcsfigura, köztük Glenn és Abraham kobakját is. Nagyjából az volt az a pont a szériában, a 9. évad táján, amikor átment az egész egy gagyi B kategóriás és hosszúra nyújtott „akciófilmbe”, amelyben a karakterek már csak összevissza lövöldöztek, a korábbi reménytelen hangulatnak, csavaros drámának, intrikának és legfőképp horrornak nyoma sem volt. Aztán a Fear the Walking Deadnek adtam még pár évadot, amelyet azzal az alapötlettel, hogy Los Angelest és az apokalipszis első napjait mutatják be, még el tudtak adni nekem. Az új generációs, tinédzseres World Beyondot és az antológiaszerű Tales of the Walking Deadet azonban két-két rész után elengedtem, a New Yorkba kalauzoló Dead City meg már annyira se tudott izgatni, hogy belenézzek.

Ennyiből nyilvánvaló lehet mindenkinek, hogy a Walking Dead: Daryl Dixon, melyet az AMC szeptember 10-én mutatott be, egy nagy visszatérés nekem, és aminek a legnagyobb vonzereje, hogy az anyaszéria legkeményebb alakját, a mindig mogorva, de profi túlélőt, a Norman Reedus által játszott kemény motorost, Daryl Dixont tették meg főhősnek. Őszintén szólva anno elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy ennyire egysíkúnak érződő karakterre építsenek egy 6 részes évadot, de a Walking Dead: Daryl Dixon rögtön a pilotjában megmutatja, hogy nem a 2010-es években vagyunk már, és ez a fickó bizony emberileg elég sokat fejlődött, és önmagához képest komplex személyiséggé vált.

A széria egy meglehetősen rejtélyes jelenettel indít, melyben azt látjuk, hogy főhősünket éppen partra mossák a hullámok, és akinek láthatóan fogalma sincs, hogy ugyan hol a fenében lehet. Már azon felül, hogy nyilván egy tengerparton. Kisvártatva kiderül, hogy Daryl Franciaországban kötött ki, ahonnan ugyebár maga a zombivírus elindult réges-régen, így holmi leányálom lenne arra számítani, hogy jobb világ várja őt, mint az USA-ban. Daryl azt követően, hogy összekapja magát, nekiindul, hogy segítséget találjon, és a célja egyszerűnek tűnik, mint az egyszeregy: visszajutni a hazájába.

Na, már most a zombik által sújtott Franciaország nem egy paradicsomi környezet. Még az amerikainál is veszélyesebb, savat köpködő élőhalottak várják Darylt, aki kétszínű csövesekkel és gonosz militaristákkal is összeakasztja a bajszát. Motor sehol, számszeríj sehol... Daryl Dixont azonban, jól tudjuk, hogy kemény fából faragták, és állja is a sarat régi kedvencünk vagy húsz percig, amikor orvul fejbe kólintják, és a bőrdzsekis kemény legény váratlanul egy apácazárdában köt ki.

Aki kekeckedni akar, és még mindig azt kérdezi magában, hogy ugyan mi az új Walking Dead-spinoff létjogosultsága, gyorsan megválaszolom neki. Egyrészt a produkciónak és magának a franchise-nak nagyon jót tesz a levegőváltás, a franciaországi akciójelenetek a régi időket, a Walking Dead fénykorát idézik, hiszen iszonyúan visszafogottak, és megmaradnak a realizmus talaján, valamint az európai környezet, a várak, kastélyok elmélyítik a nézőben azt a fajta hidegrázós hangulatot, amit évek óta hiányolt a többség ezekből a szériákból. Mindemellett a Daryl Dixon egy olyan kérdéskört is behoz az AMC zombis univerzumába, amellyel eddig egyetlen Walking Dead-sorozat se foglalkozott behatóan:

Nyilván a zárdában Daryl hívő embereket talál, köztük a Clémence Poésy által alakított Isabelle-t, egy apácát, aki amellett, hogy az egykori anarchista Dixon tesót igyekszik jobb belátásra és jobb útra téríteni, hősünkre egy komoly feladatot sózna rá. Isabelle ugyanis megkéri Darylt, hogy az apácák által kiválasztottnak és afféle messiásnak kikiáltott Laurent (Louis Puech Scigliuzzi) nevű tinédzsert juttassa el valahova.

A misszió nyilván sokakat fog emlékeztetni az HBO-s The Last of Usra, ahol nagyjából mattra ugyanez történik. Mégse lehet felróni a Walking Dead: Daryl Dixonnak azt, hogy a PlayStation-adaptációt másolná és lopná, a körítés annyira különböző.

Ami a főszereplő Norman Reedust illeti, a színész abszolút kinőtte magát, a Walking Dead-anyasorozat utolsó évadaiban is bizonyította, hogy szükség esetén kiváló főszereplő alkat, és a Hideo Kojima által megálmodott Death Strandingben is vitte a prímet a motorokért lelkesedő tévésztár. És amikor azt mondom, hogy Reedusnak ebben a szériában se kell az erősítés, picit sem túlzok. Valamelyest örülök is, hogy nem egy Dary–Carol közös lett a szériából, hanem kizárólag Norman Reedus európai kalandjára húzták fel az egészet – ez így tökös, és a sorozat másképp biztosan vesztene az éléből.

2023 teli van meglepetésekkel, most éppen egy olyan Walking Dead-sorozatot hozott, amit kénytelen leszek végignézni, főleg, hogy már csak öt epizód van az első etapból. Még az is lehet, hogy lelkesen fogom mindezt tenni, mert a pilot minimum bizakodásra ad okot.

7,5/10