A készítő, Robert Rodriguez korábban olyan alkotásokkal nyűgözte le a nézőket, mint a Desperado és az Alkonyattól pirkadatig, hogy aztán egy váratlan hajtűkanyar után más zsánerre forduljon rá. Amellett, hogy megmaradt a 18+-os, mocskosan szórakoztató filmek mellett, hiszen érkeztek még a rendezőtől olyan címek az évek során, mint a Sin City, a Machete és a Terrorbolygó, Robert Rodriguez ráfeküdt a családi mozikra is.

A Kémkölykök egy olyan film volt, ami annyira bájos, optimista és kreatív körítést kapott, hogy az ember simán azt gondolhatta róla, hogy egy gyerek csinálta. Ez is volt Robert Rodriguez célja vele, és nem csak a moziba járók, hanem a kritikusok is zabálták a látottakat. A 28. Saturn Awards-díjátadón konkrétan az egyik nagy esélyes volt a legjobb fantasy filmek között a Kémkölykök, csak aztán A Gyűrűk Ura: A Gyűrű Szövetsége maga mögé utasította a gyerekfilmet.

A folytatás elkerülhetetlen volt, jött még egy ugyancsak sokra tartott második rész, majd a Kémkölykök trilógiává bővült, de utolérte a franchise-t az a filmes átok, amit sokan nem tudnak elkerülni. Robert Rodriguez álomvilága elkezdett laposodni, és a 2003-as Kémkölykök 3D – Game Over után jó hosszú szünetre vonult a széria, tényleg game over lett neki. Egészen 2011-ig nem nyúltak hozzá, akkor viszont már késő volt, hiába hozták vissza a régi szereplőket, a csoda és a feltámadás elmaradt.

Szeptember 22-én debütált a streamingszolgáltatón a Kémkölykök: Armageddon, ami most már nem soft reboot, hanem teljesen az alapoktól kezd, és egy új generációt céloz meg. És nagyon reméljük, hogy legalább a mai kölyköket sikerült vele lekötnie a direktornak, mert nekünk csúnyán megfájdult a fejünk a látottaktól. Mintha egy úthengerrel mentek volna rajtunk keresztül, úgy éreztük magunkat utána.

A Kémkölykök: Armageddon az alapsztorit tekintve ugyanaz, mint a 2001-es első részé, azaz adott két kisgyerek, Tony (Connor Esterson) és Patty (Everly Carganilla), akik egyik napról a másikra szembesülnek vele, hogy a szüleik valójában kémek. Persze a nagy rádöbbenés éppen vészhelyzetben történik, amikor egy techzseni, Rey „A Király” Kingston (Billy Magnussen) rászabadítana egy komputervírust a világra, mely az ő videójátékát telepíti minden egyes kütyüre, aminek képernyője van. A testvérpárnak, ahogy az eredeti Kémkölykökben, itt is gyorsan kell kiképezniük magukat, mert aput és anyut, akiket Zachary Levi és Gina Rodriguez alakítanak, orvul elrabolják. Nem nehéz kitalálni, hogy kicsoda, az Elon Musk-imitátornak is beillő főgonosz a tettes.

Az új Kémkölykök szolgai másolat, de az legalább meglepő benne, hogy nemcsak az első részből emel be dolgokat, hanem a második filmből kölcsönveszi a már ott is használt élő és horrorisztikus csontvázakat, a harmadik felvonásból pedig azt az ötletet, hogy a gyerekek egy videójátékban találják magukat. Saját magunktól talán nem akkora bűn „lopni”, de tényleg nem számítottunk arra, hogy majd remixeli Robert Rodriguez és a forgatókönyvön közreműködő fia, Racer Max a sokak által kedvelt trilógiát – és teszik ezt úgy, hogy mindenfajta szívet és lelket kihagynak belőle. Inkább egy terméket raknak le az asztalra, mintsem filmet.

Főleg, ha azt is hozzávesszük, hogy a két gyerekszereplő, Connor Esterson és Everly Carganilla mennyire borzalmasak. Nagyjából egy Nickelodeon ifjúsági sorozat szereplőgárdájának szintjét hozzák, azt is alig. Mi érezzük magunkat kínosan, mert látszik, hogy az új Kémkölykök színészkedni próbálnak... Mégis mesterkéltek, ügyetlenek az előadásmódjukat tekintve. Mindez természetesen a direktor hibája, aki nem látta meg, hogy a fiatal színészei nem ütnek meg egy elvárható minimumot. Nem csak az emlékek és a nosztalgia szépíti meg, anno Alexa Vega Carmenje és Daryl Sabara Junija ennél nagyságrenddel jobbak voltak. A szüleiket játszó Zachary Levinek van tapasztalata a könnyedebb zsánerben, gondolunk itt főleg a Chuckra, és bár ő és a filmbeli nejét alakító és korábban a Jane the Virginben brillírozó Gina Rodriguez korrektek, nem túl emlékezetesek. Pláne, ha Antonio Banderashoz és Carla Guginóhoz mérjük a duót.

A Kémkölykök: Armageddonban akad pár jobban megírt beszólás, amik a rossz színészi játékok ellenére is ülnek. Nagyjából a felére viszont elkezd szinte elviselhetetlenné válni ez a film. Idegesítő a főgonosz is, akit nyilvánvalóan Elon Muskról mintáztak, az akciójelenetek nagyon bénák, a különleges effektek még a 90-es években is gáznak számítottak volna, a CGI-vel összerakott karakterek, csontvázak és robotok meg majdnem leesnek a tévéképernyőről, annyira látszik rajtuk, hogy nincsenek ott a valóságban.

A Kémkölykök rebootja nagyon csúnyán elhasal röpke 90 perc alatt, és amit nem tudunk megbocsátani a készítőknek, az az, hogy a nagy összecsapás is mennyire trehányul lett összerakva. Fizikai fájdalmat okozott, úgy bántotta a szépérzékünket az igénytelenség Rodriguezék részéről.

Szégyen, hogy a Netflixnek volt képe erre pénzt adni, mert a Kémkölykök: Armageddonnak annyira gyenge lett a megvalósítása forgatókönyvestül, rendezéssel és színészi alakításokkal együtt, hogyha az egészet mesterséges intelligenciára bízták volna, még az is jobban sül el. Robert Rodrigueznek meg itt lenne az ideje egy kicsit önismeretet tartani, esetleg visszanézni pár régebbi filmjét. Hátha akkor rájönne a rendező, hogy a 18+-os, felnőtt közönségnek szánt, pulpba hajló filmdrámák mennek neki. A Kémkölykök: Armageddon helyett még egy Machete-folytatás is jobb lett volna, pedig az a filmsorozat is elég nagy blődség...

2/10

A Kémkölykök: Armageddon szinkronnal és magyar felirattal nézhető a Netflixen.