A Sound of Freedom letarolta az amerikai mozikat az elmúlt hónapokban, a nyomozós thriller az USA-ban és Kanadában közel 185 millió dollárt hozott be, az alig 14,5 milliós büdzséje ellenében. Ezzel helyileg sikeresebb lett az Indiana Jones és a sors tárcsájánál és az új Mission: Impossible-nél is. Történt mindez úgy, hogy a Sound of Freedomot kis híján a polc mélyén hagyták elsikkadni – miután a Disney felvásárolta a Foxot, nem láttak erőt ebben a filmben. Csakhogy a filmkészítők visszavásárolták a jogokat, és a keresztény filmekre szakosodott Angel filmstúdióval megegyezve mégis piacra dobták azt.

Miután ezt leírtuk, valószínűleg nem fog sokakat meglepni a tény, hogy egy konzervatív thrillerről van itt szó. Ráadásul a Sound of Freedom olyan témát boncolgat, ami a mai modern szórakoztatóiparban tabunak számít. A történet ugyanis a gyerekekre irányuló szexkereskedelem borzalmait tárja a néző elé, egy olyan különleges ügynök szemein keresztül, aki élete fő céljává teszi, hogy levadássza a pedofilokat.

Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy a Sound of Freedom politikai csatározások tárgyává vált, olyan jobboldali arcok propagáltak vehemensen a film mellett, mint a volt amerikai elnök Donald Trump és Ben Shapiro, míg a baloldal véleményvezérei arra figyelmeztettek: e mögött a thriller mögött olyan elvakult, összeesküvés-elméletekben hívő csoportosulások állhatnak, mint a QAnon, és a Sound of Freedom több közreműködőjét meggyanúsították azzal, hogy a radikális szervezettel kokettálnak.

Nem tisztünk eldönteni, hogy melyik oldalnak van igaza, minket sokkal jobban érdekelt az, hogy a Sound of Freedom vajon lett-e akkora hatású, mint amekkorát a körülötte forró indulatok előrevetítenek. Talán nem túl nagy spoiler, hogy részben igen. Mi nagyjából elégedetten álltunk fel előle, már amennyire egy ilyen lélekölő és helyenként brutális thriller megengedi azt.

A Sound of Freedom egy, a valóságban is létező különleges ügynök, Tim Ballard (Jim Caviezel) körül forog, aki pedofilokra és gyerekkereskedőkre vadászik. Teszi mindezt sikerrel, hiszen amikor megkérdezik tőle, hogy eddig hány ilyen perverzet juttatott rácsok mögé, akkor egy 300 körüli számmal büszkélkedik el. Arra a kérdésre azonban nincs túl sok biztató válasza, hogy hány gyerek áldozatot juttatott vissza a szüleihez. Amikor egy különösen húzós misszió után Ballard megment egy kisfiút, ráeszmél, hogy a szabályokhoz túlságosan ragaszkodva sosem lesz képes igazi változást elérni. Ezért hát elutazik Kolumbiába, hogy a kisfiú ott raboskodó kishúgát is megmentse.

Ráadásul mindezt többször hatásosan is teszi, elég arra a jelenetre visszagondolni, amikor Tim Ballard karaktere számosítja, hogy évente akár kétmillió gyerek is szexkereskedelem áldozatává válik. Ezeket a tényeket szívbemarkoló monológok is erősítik, mint amikor a főszereplő a drogkereskedelem és a gyerekkereskedelem közötti különbségeket fejtegeti, utalva rá, hogy az előbbi is rettenetes, de az utóbbi maga a pokol. Kár, hogy ezeket a snitteket aláássák olyan gyengébben megírt és hatásvadász szövegek, mint hogy „Isten gyermekei nem eladók”, de az üzenet így is átjön.

Tisztán látszik, hogy a Sound of Freedomot ugyanabból a szándékból csinálták, mint a háborús filmeket: hogy elrettentsenek, felnyissák a nézők a szemét, és a világba üvöltsék, hogy az emberkereskedelem olyan krízis, amellyel nem foglalkozik eleget a világ. Teszik mindezt úgy, hogy nem mutogatnak ujjal senkire, konspirációs teóriáknak sincs nyomuk ebben az új thrillerben.

Érdekesség – és a thrillerektől nem megszokott húzás –, hogy a Sound of Freedomban szinte alig van erőszak. Egyszer van egy durvább verekedős, lövöldözős jelenet, és az tényleg üt is. Manapság, amikor az akciózsáner abból áll, hogy teli vannak a filmek hatalmas robbanásokkal és adrenalinnal, a készítők láthatóan elfelejtik, hogy néha a kevesebb adja a több élményt. Itt is valami katarzisfélét lehet átélni a minimalizmustól.

Maga a főhős, Tim Ballard személye azonban rányomja a bélyegét egy kicsit a filmre, hiszen Jim Caviezel karakterét afféle feddhetetlen keresztény Rambóként igyekeznek beállítani, aki igaz, hogy nem lő mindenkit halomra, elszántságot és elhivatottságot tekintve azonban verhetetlen. Caviezel sokak számára lehet ismerős A Passióból, aki végig korrektül, néha még azt is mondanánk, hogy megható átéléssel alakít, ugyanakkor a készítők némiképp kiszúrnak vele, hogy nem szürke figurát játszatnak vele. Ballardról a valóságban inkább lehetne olyanokat mondani, hogy egy simlis alak, aki csinált jó dolgokat, mint hogy egy szentről lenne szó.

A Sound of Freedomon szinte egyáltalán nem látszik, hogy aprópénzből csinálták, a helyszínek változatosak és autentikusak, és bár a játékidő lehetne egy fél órával rövidebb, a történet is elég csavaros, és nyomot hagynak benne a fordulatok. Thrillerhez méltó módon a feszültség szépen épülget, kár, hogy itt-ott lagymatag jeleneteknek is teret engedtek a vágók. Tényleg kevesebb prédikálás kellett volna a Sound of Freedomba ahhoz, hogy korszakos alkotás legyen belőle, mint ahogy páran szeretnék.

A zenéket illetően csak dicsérni lehet az Angel Studios most már video-on-demand szolgáltatásokon is elérhető blockbusterét, kellően baljósak és komorak a betétdalok. Illenek a témavállaláshoz.

Ezeket ízlésesen tálalják, mégis több ponton lehet hatásvadászattal vádolni a filmet, például, amikor az elrabolt gyerekeket mutogatják egy kicsit túl sokáig, betegesen hosszan elidőzve azon, ahogy az elrablóik utasítgatják őket... de pont a befejezés az, ami maradandóvá teszik a Sound of Freedomot. A számosított adatok általában kijózanítják a nézőt, főleg, amikor olyan dolgokról van szó, mint hogy napjainkban több rabszolga sínylődik világszerte, mint amikor anno a rabszolgatartás még számos helyen legális volt...

A Sound of Freedom nem lesz mindenkinek a kenyere, főleg azoknak nem, akik politikai célzattal, a jobb- vagy baloldalhoz húzva ülnek le elé, és mindenféle rejtett üzenetet próbálnak belelátni a filmbe. Ebben a thrillerben nincs titkos mondanivaló, egy komplex és tragikus történet viszont igen. Mondjuk az igaz, hogy jobban tették volna, ha a főszereplőt nem Tim Ballardnak hívják, és teljesen fikciós alapokra helyezik a Sound of Freedomot, mert akkor kevesebb nézőt idegenítettek volna el attól, hogy megnézzék ezt a filmet.

Na és persze amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a mozis verzió végén maga Jim Caviezel üzent a nézőknek, hogy terjesszék a film hírét, és vegyenek az online rendszeren keresztül olyanoknak jegyet, akik nem engedhetik meg maguknak. Mert a gyerekkereskedelemnek csak úgy lehet véget vetni, ha minél többen megnézik ezt a thrillert.

Valamelyest pont ez utóbbi mutatvány, valamint a főszereplő QAnon-szimpatizáns megszólalásai ártottak a legtöbbet a Sound of Freedomnak, amely alapvetően egy jó és megrázó thriller. Csak sajnos a politikai csatározások áldozatává vált a bemutatása óta.

7/10