Több évtizedes filmes pályafutása alatt Leonardo DiCaprio lényegült már át párszor, láthattuk őt szívszerelmes tinédzserként a Titanicban, kegyetlen francia királyként A vasálarcosban, de ugyanennyire jól állt a színésznek a horrorisztikus környezetben való nyomozás a Viharszigetben, A Wall Street farkasában való túlfűtött őrültködés, az Oscar-díjat érő keserves harc a túlélésért A visszatérőben, és a Ne nézz fel! kicsit szánalmas tudósának bőrébe való belebújás is. Akkora átalakulást viszont még nem láttunk DiCaprio részéről, mint amekkorát összehoz nekünk az október 19-e óta a magyar mozikban látható Megfojtott virágok című filmben, amely Martin Scorsese rendezésében érkezett a nagyvászonra, és amikor azt mondjuk róla, hogy 2023 legkülönlegesebb filmélménye, akkor azt tessék igazán szó szerint venni.

A Megfojtott virágok története az 1920-as évek Amerikájába kalauzol, egészen pontosan Oklahomába, és az oszázs indiánok életébe enged egy jó mély betekintést. Az oszázsokról azt kell tudni, hogy valami irdatlan gazdag népcsoporttá váltak azt követően, hogy a területükön olajat találtak, és onnantól kezdve el is kezdtek a törzs tagjai fényes ékszereket hordani, szép ruhákban járni, sofőrnek meg fehéreket alkalmaztak. A pénz egy olyan dolog azonban, ami a haszonlesőket is vonzza magához, így kerül a képbe DiCaprio Ernest Burkhartja, egy első világháborút megjárt veterán, aki bácsikájához, a magát Királyként emlegető William Hale-hez (Robert De Niro) érkezik, hogy nála húzza meg magát egy ideig.

Amikor valaki meghallja azt a szókapcsolatot, hogy háborús veterán, akkor afféle kőkemény szépfiúkra gondol elsőre. Na, ezt kell elfelejteni a Megfojtott virágok esetében, a főszereplő Ernest picit se ebbe a kategóriába tartozik, Leonardo DiCaprio egy megtört és mindenféle moralitást nélkülöző karaktert hoz el nekünk ezúttal, akinek fura a fogsora, görnyedten tartja magát, és bár a szemeit megdicséri filmbeli szerelme, Mollie (Lily Gladstone), túl sok sárm ebbe a fickóba nem szorult. Inkább a kapzsiság mozgatja Ernest Burkhartot, aki ördögi nagybátyja ötletére elkezdi magát beédesgetni egy oszázs famíliába, azzal a céllal, hogy kiforgassa őket a vagyonukból.

Abban a három és fél órában, ameddig Martin Scorsese filmje tart, egy rendkívül szövevényes, fordulatos és már-már eposzi méreteket öltő történet bontakozik ki a szemeink előtt. Az alapul szolgáló regényhez képest, melyet David Grann jegyez, nagy különbség azonban, hogy a Megfojtott virágok nem az FBI születésével, a film második felében Tom White detektív (Jesse Plemons) által levezetett és a szemeink előtt kibontakozó grandiózus nyomozással van elfoglalva, hanem leginkább azzal, ahogy egy simlis beépül az oszázsok közé, és valahol félúton beleszeret a mindig szomorú szemű, ugyanakkor higgadt és kedves feleségébe, az indián származású Mollie-ba.

Amellett, hogy DiCaprio karizmája szépen viszi a hátán a filmet, csak méltatni lehet a nagyöreg Robert De Nirót, aki a Király szerepében afféle westernkörnyezetbe ültetett Keresztapát hoz el nekünk. A tekintélyes, rémisztő és nagy hatalmú William Hale részéről elég egy bólintás, és fejek hullanak le a gengszter parancsára, de az általa kiépített, a rendőrség nemtörődömsége mellett vígan működő, az indiánokat kihasználó bűnhálózat számos ponton emlékeztet még a Corleone család fortélyos és gyakran kegyetlen megoldásaira.

A női főszereplő, Lily Gladstone ennek a westernfilmnek a nagy felfedezettje, aki korábban bár felbukkant olyan kritikuskedvenc sorozatokban, mint a Room 104 és a Reservation Dogs, most egy olyan alakítást nyújt, ami legalább akkora esélyekkel hozhat neki Oscar-díjat, mint DiCapriónak Ernest eljátszása, vagy Robert De Nirónak a Királyé. Mollie Burkhart elemi erejű szomorúságát talán nincs másik színésznő, aki így el tudta volna játszani a Földön, ez az egyik olyan dolog, ami velünk marad és belénk mar a Megfojtott virágok nézése közben és után is.

A Megfojtott virágok egy annyira komplex film, hogy szinte lehetetlen beskatulyázni. Mi lenne ez, egy remek western? Egy klasszikus szerelmi sztori? Egy gengszterfilm? Nyomozós thriller? Mindegyik és egyik se Scorsese alkotása, aki ezzel a mesterművel végképp a legnagyobbak közé lépett. Tényleg csak sajnálni lehet, hogy a direktor már a nyolcvanat tapossa, mert nagy hiány van azokból a moziélményekből, amelyeket a Megfojtott virágok is képvisel.

Ez a ritka alkalmak egyike, amikor nagyon örülünk neki, hogy az Apple nem rögtön az Apple TV+-ra és streamingre tűzött valamit, mert a Megfojtott virágok követeli magának a vásznat. Ott néz ki jól, oda találták ki, és szinte döbbenetes, hogy a sok embert felsorakoztató tömegjelenetek és a művésziesebbre vett megmozdulások, mint az olajesőben való indiántánc az elején, ugyanolyan jól működnek. Brutális néznivaló a Megfojtott virágok, amely meggyötri az embert, sokan halnak meg benne, kegyetlenül és véresen, és a gyomrunk is sűrűn forog DiCaprio és De Niro ördögi megmozdulásai láttán. És akkor még nem beszéltünk az oszázsokról, a békés, de okos és bölcs indiánokról, akik legfőképp megisszák az olaj levét, megfizetik a gazdagságuk árát és a saját bőrükön tapasztalják,

Scorsese új filmdrámája egy annyira elemi erejű és tragikus sztorit hoz el nekünk, amihez képest a nyár szenzációja, az Oppenheimer egy könnyed és bugyuta esti mesének érződik. Pedig az se volt egy fércmunka, de Christopher Nolan 180 perc alatt is többször megbicsaklott, belezavarodott a sok-sok szálba, a Megfojtott virágok pedig több mint 200 perc alatt megtartja a fókuszát, kristálytiszta és érthető, nem rogy meg, nem lassul be, nem válik unalmassá, és még a befejezés is olyan kreatívan lett megvalósítva, és olyan ötletes, amire álmunkban nem számítottunk.

A Megfojtott virágok a kifejtettségének köszönhetően válik sokszínűvé, és bár lefáradunk tőle, mintha épp egy könyvet olvastunk volna végig egy ültő helyünkben, ennek ellenére jutalmazva érezzük magunkat, és ugyanakkor lelkileg megtörünk a látottaktól, pont mint az első perctől az utolsóig zseniális DiCaprio karaktere.

10/10

A Megfojtott virágok október 19-től magyar szinkronnal látható a mozikban.