Igazi mélyrepülés előzte meg azt, hogy Michael Fassbender 2019-ben eltűnt Hollywood térképéről, a színész legutoljára a rémesen középszerű X-Men: Sötét Főnixben volt látható, korábban pedig olyan félresikerült filmekben drámázott, mint az Alien: Covenant, az Assassin’s Creed és a művészies vizualitással feldobott, mégis üres és unalmas Macbeth. Igaz, a Steve Jobsban 2015-ben teljesen korrekt volt Fassbender, mégis vagy jó egy évtizedet kell visszamennünk, hogy az ír színész fénykoráig eljussunk, ekkor kerültek vászonra olyan produkciók, mint a Prometheus, A szégyentelen és az X-Men: Az elsők, amelyekben nyújtott alakításai még a szőrösszívű filmkritikusokat is kalapemelésre sarkallták.

Négy év után tért most vissza Michael Fassbender, egy nem is akármilyen akcióthrillerben, a 46 éves színész azzal az egyedien sötét stílusáról ismert David Fincherrel állt össze, aki rendezőként igazi klasszikusok sorát hozta tető alá: a sorozatgyilkosok koponyáját körüljáró Mindhuntert, a Holtodiglant, a Social Networköt, a Benjamin Button különös életét, a Zodiákust, a Pánikszobát, az Alien 3-at, na és persze a Harcosok klubját se felejtsük el, a Hetedikről nem beszélve. A direktor alkotásait többnyire az élvezetes körmönfontság, az embert agymunkára sarkalló fordulatosság jellemzi, nem csoda, hogy a Redditen még mindig találunk olyan aloldalakat, ahol elvakult Fincher-rajongók a Hetediket és a Harcosok klubját igyekeznek százegyedik alkalommal is megfejteni.

Esélyes volt tehát, hogy a Netflixre november 10-én érkező A gyilkos (The Killer) is egy emlékezetes darab lesz, Michael Fassbender neve erős alakítást ígért az előzetesek alapján, David Fincher a rendezői székben pedig garantálni látszott, hogy egy rettenetesen atmoszferikus és egyedülálló újdonsággal bővül a thrillerek amúgy is változatos műfaja. Részben így is lett, és teljesültek az elvárásaink, bár A gyilkos egy, a Fincher-életműhöz képest meglepően lecsupaszított, egyszerű történetet mesél el, így is hátborzongató.

A gyilkos a lehető legrejtélyesebb módon kezd, középpontjában egy meg nem nevezett bérgyilkossal (Michael Fassbender alakításában), aki napjaink Párizsában egy nyitott ablakon kibámulva mereng azon, hogy még ez a hivatás is mennyire unalmas tud lenni. Fassbender karakterétől egy nagyon hosszú, több percen keresztül tartó belső monológot hallunk, ahogy magát biztatja, hogy ne lanyhuljon figyelme, mert az végzetesen elsülő hiba lehet. Pont, mint a puskája. Mielőtt mi, nézők is már-már meditatív állapotba süllyednénk, indul be az akció, a bérgyilkos lő, de nem talál célt, innentől kezdve pedig egy olyan, két órán keresztül tartó menekülés/bosszúhadjárat veszi kezdetét, amit elnézve képtelenség, hogy valakinek ne dobogjon a torkában a szíve egészen az utolsó jelenetig.

David Fincher akcióthrillerje lassan, fejezetekre bontva hömpölyög előre, így mindig tudjuk, a sztori milyen szakaszában járunk éppen, ennek ellenére képes a feszültséget szinte elviselhetetlenné tenni. Szokás mondani, hogy az ördög a részletekben rejlik, és a készítő olyan alapossággal mutatja be az ezúttal hibázó profi gyilkos menekülését a rendőrök elől, hogy attól az állunk is a földre esik. Ahogy elmagyarázza a főhős, miért használja álruhának egy tipikus német turista stílusát, ahogy a fegyvert darabonként dobja be egy kukásautóba, a lefolyóba, ahogy a rendőrkutyától összerezzen, mind azt hivatott elérni, hogy ott érezzük magunkat a francia fővárosban, majd aztán a Dominikai Köztársaságban, Floridában és az összes helyszínen, ahol a címszereplő a barátnőjét is az ügybe belerángató embereket sorban levadássza.

Fassbender félelmetes módon lényegül át A gyilkos szerepében, és hoz el nekünk egy kiismerhetetlen, kimért, mégse gépies, kaméleonnak is beillő átalakulóművészt, aki folyton álneveket használva, sötét napszemüveg és sapka mögé rejtőzve szolgáltat igazságot a levesébe beleköpő gaztevőknek. Ez a Netflix-thriller egy kicsit olyan, mintha a realisztikusabb Kill Billt néznénk, persze itt nincsen David Carradine, helyette viszont megkapjuk Tilda Swintont az egyik fő likvidálandó személyként, aki egy olyan hűvösen arrogáns nőt játszik, akitől nem csupán az egyik, hanem mindkét kezünk zsigerből ökölbe szorul a tévé előtt.

A gyilkos egy lecsupaszított, mindenféle sallangtól mentes, A-ból B-be tartó, kissé tipikus bosszúsztorit ad nekünk elő, mégis David Fincher stílusa és hangulatos, művésziesen igényes rendezése, valamint Michael Fassbender hatalmas karizmája és elemi erejű alakítása felhúzzák a végeredményt. Fordulatokból sincs sok, de pont jókor érkeznek ahhoz, hogy az embert jól fejbe kólintsák. Abban, mondjuk, nem vagyunk biztosak, hogy A gyilkost évtizedeken keresztül fogják a rajongók elemezgetni, főleg mivel a lezárása túl egyszerű, és semmiféle katarzist nem ad, de hogy az év egyik, ha nem a legfeszültebb thrilleréről van szó, az száz százalék.

Aki egy pörgős, könnyed délutáni néznivalóra számít, az csalódni fog, most szólunk. A gyilkos megüli az ember gyomrát, és kell hozzá egy bizonyos, inkább pesszimista, mint optimista hangulat a néző részéről, hogy a műélvezet teljes lehessen. Megfelelő lélekállapotban viszont a Netflix thrillerje tényleg sokat tud adni. Ez a ritka alkalmak egyike, mert a platform sűrűn sokkol minket középgagyi újdonságokkal. Fincher filmje az eredeti, Alexis Matz Nolent és Luc Jacamon által jegyzett francia képregényre ráadásul úgy támaszkodik, hogy hiába nem tartalmaz a képregényes zsánert kétségbeesetten megidéző paneleket, mégis kedvünk támad, hogy a füzeteket is beszerezzük, ami a jó adaptációk ismérve ugyebár.

Csak merjük remélni, hogy Michael Fassbendert ezek után ismét sűrűbben láthatjuk a képernyőn, illetve a mozivásznakon, és ha valakinek nem lett volna kristálytiszta, hogy egy tehetség eltékozlása ezt az embert nem szerepeltetni, annak A gyilkos most csattanós választ ad.

Finchernek meg tényleg meg kéne csinálnia a Mindhunter folytatását, mert ahogy ő a gyilkosok észjárását és lelkét bemutatja, az mindig valami fenomenális. Ebben a filmben is az.

8/10

A gyilkos szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Netflixen.