Ridley Scott kemény fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, hogy a franciák híres tábornokból lett császáráról, Napóleonról filmet forgat. Az előjelek nem voltak túl biztatóak, mert a rendező legutóbbi történelmi-kosztümös próbálkozása, Az utolsó párbaj csúnyán megbukott a pénztáraknál, és a botrányos, a Marvelt és újonnan a történészeket ekéző interjúiról hírhedtté vált alkotó a Gladiátor óta nem találta magát ebben a műfajban.

A főszereplőválasztás tekintetében Ridley Scott nem is nyúlhatott volna bele ennél jobban a tutiba, elvégre azt a Joaquin Phoenixet választotta ki Napóleon Bonaparte eljátszására, aki már a Jokerben is bizonyította, hogy a megalomán őrültek neki aztán irtó jól állnak. Joaquin Phoenix előtt ráadásul most egy jóval komplexebb feladat állt, Napóleon nem csak egy hatalommániás, hírnévre törő férfi ebben a filmben, hanem tehetséges hadvezér, ügyes politikus és szenvedélyes szerető. Komplex figura, éppen ezért vérzik egy kicsit az ember szíve, hogy ami a karakterépítést illeti, a Napóleon-filmnek hosszú-hosszú percekig tart, mire elkezdi közelebb engedni hozzánk a főszereplőt.

Az oka annak, hogy főhőse személyiségét és motivációt lassacskán bontja ki előttünk Ridley Scott, nagyon egyszerű: a Napóleon inkább történelmi akciófilm, mint filmdráma. E tekintetben mondjuk túl sok okunk nincsen panaszra, a 85 éves direktor olyan grandiózus akciószekvenciákat mutogat nekünk a vásznon, hogy az állunk kopog tőlük a földön. Scott valami olyasmit hozott tető alá a Napóleonban, ami kevés filmkészítőnek sikerül, nem csak a látványt illetően szemkápráztatóak, naturalisták és véresek az ütközetek, az eldurranó puskák és ágyúk szinte hangorkánt csinálnak a moziteremben, elősegítve a maximális beleélést.

A Napóleon az a film, amit streamingen megnézni bűn, Ridley Scott valóságos audiovizuális orgiát teremtett, ami csak a moziban üt igazán. Személy szerint pedig engem annyira lenyűgözött, hogy hiába láttam a sajtóvetítésen, már megváltottam a jegyem, hogy újrázzam a nagyvásznon, holott idén ilyet még nem csináltam. Sőt, emlékeim szerint tavaly sem.

Kár, hogy a magas funfaktorhoz képest a forgatókönyv sűrűn meginog, hiába tárja elénk a szkriptért felelős David Scarpa intrikusan és fordulatosan Napóleon szerelmi életét és zűrös viszonyát Jozefina francia császárnéval (Vanessa Kirby alakításában), ha a főszereplő életének minden más aspektusát képtelen rendesen elmesélni. A történet nagyokat ugrál előre, Napóleon életének nagy pillanatait és fordulópontjait látjuk egymás után, de az író nem köti össze rendesen ezeket a momentumokat, és engedi, hogy elvesszünk a viharos történelemben. Aki nincsen nagyon tisztában Napóleon Bonaparte életével és az akkori hatalmi viszonyokkal, az sűrűn vakarhatja a fejét értetlenül. Szórakoztató, amit látunk, egyes jelenetekbe üdítő módon még humort is csempésztek Scotték, mégse áll össze úgy a végeredmény, ahogy azt szeretnénk. Nem koherens a történetmesélés a politikai hátteret illetően, inkább az elnagyolt szó jutna róla eszünkbe, ha egyetlen jelzővel kellene illetni. Legutóbb az Oppenheimer is egy katyvasz volt a forgatókönyvét tekintve, és most a Napóleon ugyanebbe az idegesítő hibába esik.

Nagy szerencse, hogy a csaták, a vérgőzös, adrenalindús és a bevállalós ágyjeleneteket se nélkülöző 18+-os szórakoztatás valamelyest feledtetik a szkript hiányosságait. Mindemellett Joaquin Phoenix mindent, és még annál is többet kihoz Napóleon kissé papírmasé, parodisztikusan tálalt figurájából.

Phoenix napjaink legjobb drámai színészévé nőtte ki magát, és amikor meghökkentésről van szó, ezúttal is lenyűgöző a 49 éves amerikai. Főleg, hogy nagyszerű partnere van a filmben, Vanessa Kirby személyében, aki igazi múzsája Napóleonnak, és persze szajha is egyben, ahogy a császár egy ponton kimondja.

Ha az érzelmességet vizsgáljuk a Napóleonban, a film az ügyesen összerakott szerelmi szála miatt ütőképes, az ember szíve szó szerint összetörik a császár és a császárné se veled, se nélküled... és végső soron bukásra ítéltetett románcát látva. Jozefina szerepében Kirby sűrűn ellopja a show-t, aki egyszerre hűvös szépség a filmben, és hordoz magában erotikát, ritkán látható mennyiségben.

Háború és szex, minden mennyiségben – ez lehetne a Napóleon-film jelmondata, amely hiába picit több mint 2 és fél órás, odabilincsel a vászon elé az utolsó jelenetéig. Igaz, vannak benne olyan történelmileg hiteltelen mozzanatok, mint amikor a császár az egyiptomi piramisokba lövet bele ágyúkkal, és ezekben a pillanatokban rá lehetne sütni a filmre, hogy hatásvadász. De miért tennénk? A történelmi alkotásokat mindig is fikcióval töltötték fel, másképp ezt a zsánert lehetetlen sikerrel űzni, és a kérdéses snitt olyan szépen fest nagyban, annyira süt belőle a szemérmetlen exploitation, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk haragudni miatta Ridley Scottra.

Szívbe markoló szerelmi dráma, kosztümös vígjáték, látványos akciófilm, amit tényleg csak az választ el attól, hogy korszakalkotó mestermű legyen, hogy a szkriptet ennyire slendrián módon rakták össze a készítők, mintha Napóleon Wikipédia-oldaláról ollózták volna össze. Sebaj, Ridley Scott és David Scarpa párosa ezen a Gladiátor 2-vel javíthatnak. Na, és persze büszkék is lehetnek magukra, mert a kosztümös akciódrámákat illetően valami igazán maradandót alkottak, még ha nem is tökéleteset.

8/10

A Napóleon november 23-tól látható a magyar mozikban.