Vannak filmek, amiket nagyon nehéz színtisztán bekategorizálni. A hazai mozikban november 30-a óta látható Egy zuhanás anatómiája (Anatomy of a Fall) is ilyen, bár a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját megnyerő alkotástól el is várja az ember, hogy komplex néznivaló legyen. Az Egy zuhanás anatómiája egyszerre rejtélyes krimi, pszichológiai horror, feszült thriller és valósághű alapokra épített családi dráma, melynek főszereplője egy megviselt írónő, akit férje meggyilkolásának gyanújával rángatnak bíróság elé, és küldik a rideg tárgyalóteremben egy olyan pokoljárásra, amelynek nyertese biztosan nem lesz, csak és kizárólag vesztese.

De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük az alapsztorit! Az Egy zuhanás anatómiája középpontjában a már említett Sandra Voyter (Sandra Hüller) német regényíró áll, aki a francia Alpokban fekvő csöndes otthonában éppen interjút ad egy diáklánynak a művészetéről és az életéről. A beszélgetés kellemes, már-már túl kellemes és arcpirítóan közvetlen hangnemben zajlik, míg az emeleten tartózkodó férj, a szintén írással foglalkozó Samuel (Samuel Maleski) el nem kezd bömböltetni egy rapszámot. A hangos zene félbeszakítja a beszélgetést, a lány inkább hazamegy, az írónő pedig fel az emeletre, hogy vélhetően jól leteremtse a férfit. A közelgő balhét érezve a nő és a férfi látássérült fia, Daniel (Milo Machado Graner) elviszi a család kutyáját, Snoopot sétálni a közelbe, amíg elcsitulnak a dolgok.

Az Egy zuhanás anatómiája azonban nem az a fajta film, amiben elcsitulna bármi, a kisfiú arra ér haza, hogy apja lezuhant az emeletről, és holtteste a hóban hever. Innen kezdődik a film igazán drámai része, ahogy kijönnek a helyszínelők, majd befut a család megbízható ügyvédje, Vincent (Swann Arlaud), hogy egymás után felmérjék a helyzetet, azaz mi vezethetett a halálos zuhanáshoz. Megcsúszott és kiesett a családfő? Baleset volt? Kilökte a neje? Öngyilkos lett? Fejbe vágták és úgy zuhant a mélybe? Ennek a nézőt is fejvakarásra késztető rejtélynek a pár perc híján két és fél órás, szóval kicsit se rövid fejtegetését nézhetjük a továbbiakban – de olyan sallangmentesen, feszülten és fordulatosan előadva, hogy egyszer se jut eszünkbe, hogy az óránkra pislantsunk.

Innen spoilerekkel folytatjuk.

Az író-rendező Justine Triet mintha két alkotást csomagolt volna egybe. Kapunk egy dokumentarista jelleggel összerakott tárgyalótermi drámát, ahol a főszereplő írónőre igyekszik egy vérszemet kapott ügyész (Antoine Reinartz) rábizonyítani a bűnösségét. Illetve a házban egy olyan modern módszerekkel zajló nyomozás veszi kezdetét, amilyet ritkán láthatunk hasonló thrillerekben és már csak ebből adódóan is hátborzongató: a bűnügyi szakértők elkezdik a lehető legalaposabban újrajátszani az esetet, emberméretű bábukat dobálnak, löknek ki az ablakon, Sandra és Samuel veszekedésének körülményeit igyekeznek reprodukálni, hogy kiderüljön, dúlhatott-e a nőben gyilkos indulat aznap.

Ez az, amit egyszerűen képtelenség megállapítani, ráadásul a direktor jó nagy terhet pakol a nézők vállára azáltal, hogy ránk bízza a döntést. Az Egy zuhanás anatómiája nem rágja a szánkba a történteket, egyszerre kell nyomozónak és bírónak lennünk, miközben a néha kétségbeesett, máskor sztoikusan nyugodt Sandra reakcióit figyeljük a vádlottak padján ülve. A Toni Erdmann színésznője, Sandra Hüller talán ezzel a filmmel vált napjaink legnagyszerűbb német előadóművészévé, már ami a filmipart illeti – a férje meggyilkolásával vádolt nőt annyira esendően és mégis kiismerhetetlen módon hozza el a vászonra, ami szinte példátlan a műfajban.

Az ember sűrűn felteszi magának a kérdést, hogy a szigorú értelemben vett „whodunit?”-zsánert meddig lehet még csűrni-csavarni, az Egy zuhanás anatómiája azonban a legnagyobb természetességgel és drámaisággal teszi meg mindezt. Úgy, hogy miközben zajlik a nyomozás és a tárgyalás, betekintést enged a művészcsalád életébe, abba, hogy a csalfa biszexuális anya miképp lopta el férje nagy ötletét, hogy a fickó képtelen volt feldolgozni, hogy gyermeke az ő gondatlansága miatt vakult meg, és persze központi szereplő a filmben maga Daniel is.

Az egyre megviseltebb, és az anyja bűnösségének kérdésén, apja esetleges öngyilkosságán tépelődő fiút Milo Machado Graner őszinte átéléssel hozza el nekünk, amelyet látva megkockáztatjuk, legalább annyira kritikus pontja ő a filmnek, mint a női főszereplő, Sandra Hüller. Évek óta nem láttunk olyan ügyes gyerekszereplőt, mint Graner, és bár kettejük nélkül is egy erős film lenne az Egy zuhanás anatómiája, így viszont megismételhetetlen.

Nyilván egy olyan filmről van szó, ami megcincálja a nézőjét, lelkileg bedarálja, ám eközben bátran tesz fel morális és filozófiai kérdéseket, feszíti keresztre a munkamániás művészeket, akik elhanyagolják a gyereküket, mond ítéletet egy kicsapongó anya felett, és hiába rettenetesen hosszú az Egy zuhanás anatómiája, mégse mondhatjuk rá, hogy lefárasztana és zokniaggyal kelnénk fel utána a moziszékből.

Épp ellenkezőleg, ez a thriller addig provokál, hogy kénytelenek legyünk elgondolkozni az élet legalapvetőbb, mégis legnehezebb dolgain, és úgy felkavar, hogy a látottak még hosszú ideig velünk maradjanak. A legbátrabb húzással, a legnagyobb kérdéssel együtt a végén, amit a készítő nyitva hagy, hogy vajon Sandra gyilkos-e vagy áldozat, esetleg mindkettő.

10/10

Az Egy zuhanás anatómiája jelenleg is látható a magyar mozikban.