Az eredetileg Roald Dahl brit regényíró által megálmodott csokigyáros Willy Wonkát többször is vászonra vitte már a filmipar, először a Willy Wonka és a csokigyár című 1971-es feldolgozásban, Gene Wilder alakításában ismerkedhettünk meg a változékony hangulatú és kiismerhetetlen, de mókás figurával. Aztán a sajátos, groteszk stílusáról ismert Tim Burton nyúlt hozzá a közkedvelt mesekönyvhöz, és a 2005-ös, Charlie és a csokigyár című filmben már egy sokkal sötétebb változatát hozta el nekünk ugyanannak a történetnek. Ami jócskán változott, az Wonka karaktere volt, aki excentrikus zseniként, hátborzongató Michael Jackson-imitátorként bukkant fel Johnny Depp jóvoltából, hogy megleckéztesse a gyárba betérő, többnyire kezelhetetlen kiskölyköket, akik nyertek a nyereményjátékán.

A hazai mozik december 14-én mutatták be a Wonka című új filmet, melyben a Szólíts a neveden és a Dűne feltörekvő sztárja, Timothée Chalamet bújik a karakter bőrébe. Abból, hogy a színész mindössze 27 éves, rögtön ki lehet találni, hogy igen, ezúttal egy eredetsztori formájában láthatjuk viszont a csokikészítő feltalálót, aki ebben a változatban egyfajta bűvész is egyben. Willy Wonkát ennyire elragadónak, barátságosnak és bizakodónak még egyik filmes adaptációban sem láthattuk, de az a tény, hogy a Wonka egy optimista hangvételű karácsonyi fantasy lett, már csak azért sem meglepő, mert a rendezői székbe a Paddington alkotóját, Paul Kinget ültették.

A Wonka története azzal a pillanattal indít, amikor a folyton mosolygó csokikészítő beteszi a lábát Európába. Egy Dickens-regénybe illő nagyvárosban járunk, ahol a Timothée Chalamet által játszott Willy Wonka anyjának tett ígéretének megfelelően igyekszik megismertetni, megkedveltetni és eladni ínyenc portékáit. Igen ám, de a várost egy csokimágnástrióból álló csokimaffia uralja, mely markában tartja a csokiimádó főrendőrt, és ha mindez nem lenne elég, még a csokoholista papok által irányított katedrális alatt ezek a gaztevők egy titkos, ördögi létesítményt is fenntartanak. Természetesen teli csokival.

Azoknak, akik látták az előző Willy Wonka-filmet, a Charlie és a csokigyárat, nem lehet meglepő, hogy a Wonka a csokoládé és az édesszájúság körül forog, nagyon kicsavart, eltúlzott hangvételben. A régi rajongók nyilván azon sem fognak meglepődni, hogy a Paul King által levezényelt eredetfilmben egy csomó betétdal van. Az előző Wonka-filmek is musicalek voltak, és jól álltak nekik a beszólogatós, ironizálós zenei szegmensek – mindez nincs másképp ebben a filmben sem, még ha több életigenlés is szorult a 2023-as adaptációba.

A musical egy olyan műfaj, amelynek nagy rákfenéje, hogy két órában egyszerűen képtelenek az alkotók fenntartani az érdeklődésünket, túl sok éneklést raknak bele a produkciókba, túl vékonyka sztorit, túl papírmasé karaktereket. A Wonka esetében gyönyörűen eltalálták az arányokat, a történet gördülékeny és felemelő, bár Timothée Chalamet alakítása kicsit basic, ennek ellenére jó és energikus alakítást láthatunk tőle, és bár a zenék nem okoznak dallamtapadást, a díszletek fenomenálisak, stílusosak, néha picit olyan érzésünk van, mintha valami Harry Potter-spin-offot néznénk.

Bár Timothée Chalamet nem túl acélos, a mellékszereplők köszönik szépen, és szívesen elviszik a hátukon a show-t. Hugh Grant narancssárga bőrű és zöld hajú umpa-lumpaként valami eszméletlenül vicces, alig várjuk minden felbukkanását. Olivia Colmant pedig nem kell senkinek bemutatni, aki a film egyik főgenyájaként valami irtózatosan utálható végig. De ez a dolga, jár a színésznőnek a taps. Hasonlóképp a Wonka fiatal felfedezettje, a Nudlit játszó Calah Lane is nagyon ügyes, neki köszönhető, hogy Wonkából az egysíkú alakítása ellenére sikerül kihoznia valamit Chalamet-nak.

Az egysíkút itt úgy kell érteni, hogy Gene Wilderhez vagy Johnny Depphez képest az új film Willy Wonkája olyan semmilyen. Nyilván mindez abból következik, hogy a Paddington író-rendezője arra az irányra szavazott, hogy Roald Dahl csokigyárosát megronthatatlan, tiszta szívű álmodozóként hozza el a vászonra. A filmben, úgy teljes egészében, a hangulatot tekintve bejött a húzás, de Chalamet kicsit megszenvedi azt. Elég, ha a 2005-ös Wonkára gondolunk, Deppnek hálásabb volt a szerep, mert kihozhatta benne a feltaláló, multimilliomos figura hátborzongató oldalát. Itt, a Wonka előzményfilmben hasonló motívum nem fért bele, bár azon jót mosolyogtunk, amikor Willy Wonka beleejtette a lefolyóba az utolsó garasát – amit később Charlie ugye megtalál majd. Ez poénos kapcsolódás volt a régi filmekhez, meg kell hagyni.

Ebben a mai, cinikus világban több olyan reménykedő, gyerekmeséket megidéző, már-már varázslatos filmre lenne szükség, mint a Wonka. Mert tényleg ez az idei év legjobb karácsonyi filmje a moziban, egy cukormázas, látványos és csupa szív kosztümös kalandfilm, igazi hiánypótló alkotás.

Kérdezhetné a Tisztelt Olvasó, hogy igen, de ki a fenének van szüksége egy újabb eredettörténetre? Nem csak egy újabb rókabőr lehúzása ez a film egy ikonikus mesefiguráról? Meglepő módon nem. De aki látta a Paddington-filmeket, az tudja, mire számítson. Aki meg nem, az higgyen nekünk, és bandukoljon el e miatt a film miatt a moziba. Megéri, a Wonka az a fajta karácsonyi fantasy, amitől szebbek lesznek az ünnepek. Egyszersmind ez a film betölti azt a rést, amit a Harry Potter és a Star Wars hagytak maguk után, miután az év végi időszakból kikoptak ezek a franchise-ok.

Ilyenkor, az ünnepek közeledtével meg vagyunk győződve, hogy még az éves hajtásban megfáradt emberek is jobban veszik a mozis giccsparádékat. Főleg, ha azok olyan szórakoztatóak, mint a Wonka.

8/10

A Wonka magyar szinkronnal látható jelenleg is a mozikban.