Erre lehet következtetni abból, hogy a Marvel és a DC jelenleg egymással versenyeznek, hogy ki tud a műfajban gyatrább újdonsággal jelentkezni. Legutóbb a Marvel Kapitány második része, a Marvelek megtekintése bizonyult embert próbáló feladatnak, most pedig befutott a Jason Momoa főszereplésével készült Aquaman és az Elveszett Királyság december 21-én a mozikba – és ha azt mondjuk, hogy a DC filmes univerzumának utolsó felvonása dicstelen két óra lett, abban semmi túlzás nincsen.

Pedig annak idején, még 2013-ban jól indult a DC-filmek sorozata, a Henry Cavill főszereplésével bemutatott Az acélember egy teljesen korrekt Superman-reboot lett, Zack Snyder összes maníros rendezői húzása ellenére is. Aztán a Warnernél valamit nagyon elszámoltak, vérszemet kaptak, és úgy döntöttek, meg kell próbálniuk tartani a lépést a nagy vetélytárs Marvel filmes univerzummal. Csakhogy Vasemberék jó ötéves fórban voltak a DC-hez képest, ráadásul az ikonikus hősöket rögtön egy filmbe összerántó Batman Superman ellen: Az igazság hajnala már egy túl dagályos katyvasz lett, melytől kezdve borítékolható volt a lejtmenet. A DCEU-nak azért megvoltak a maga felvillanásai (Wonder Woman, Aquaman, Shazam), és a csúnya mélypontok (a 2016-os Suicide Squad, Az Igazság Ligája mozis verziója, Black Adam, Ragadozó madarak) sem kerülték el az egyre izzadságszagúbb univerzumépítést. És talán a minőségbeli hullámzás is szerepet játszott benne, hogy a DC Extended Universe soha nem állt össze annyira, mint Snyderék szerették volna, és eljutottunk oda, hogy nemrég inkább az exmarveles James Gunn kezébe adták, hogy megint újraindítsa ezt az egész köpenyes, maszkos, világmegváltó cirkuszt. Csakhogy addig, mármint a 2025-ös új Superman-filmig még volt néhány elfekvőben lévő mozifilm a DC-nél. Ezek egyike volt az Aquaman 2, amit kénytelen-kelletlen tűztek most vászonra.

Legfőképp azért fájó tény, hogy az Aquaman és az Elveszett Királyság már-már értelmezhetetlenül rossz film lett, mert a 2018-ban debütált, egyszerre víz alatti királydrámaként és mókás road movie-ként funkcionáló első rész szórakoztató néznivaló volt. Nem elhanyagolható tény, hogy a DCEU pénzügyileg legsikeresebb filmje volt az eredeti Aquaman, ami valósággal robbantott a kasszáknál, és globálisan 1,15 milliárd dollárt zsebelt be a kábé 200 millió dolláros büdzséje ellenében. Az egyszerre laza és kőkemény Jason Momoa telitalálatnak bizonyult a filmben, ahogy a könnyedebb hangulat is simán levette az embert a lábáról, és bár a történet annyira nem lett világmegváltó, Arthur Curry halakkal csevegő szuperhőséből sikerült menő figurát varázsolnia a horrorfilmjei miatt kedvelt James Wannak, aki ebbe a filmjébe is becsempészett egy-két ijesztőbb mozzanatot.

Az Aquaman 2 olyan, mintha az első film kifigurázása lenne, a sztorija még csak a közelében sincs annak, hogy koherens legyen, a szereplőgárda, köztük a főhőst játszó Jason Momoa, a balhéi miatt visszafokozott Amber Heard, a víz alatti „Lokit” alakító Patrick Wilson egy-egy felvillanástól eltekintve mind nagyon fáradtak, és ahogy halad előre a játékidő, úgy válik szembetűnőbbé, hogy csakis a lóvé miatt jelentek meg a forgatáson. James Wanék azonban a legjobban nem is velük, hanem a Black Manta első részben is komikus páncéljába bújó Yahya Abdul-Mateen II-vel szúrtak ki, akit az elmúlt öt, de lehet, hogy tíz év legbénább DC-filmes főgonoszává silányítottak. Igen, még a Wonder Woman 1984-ben látott ficsúr Maxwell Lordhoz (Pedro Pascal) képest is borzalom, amit az Aquaman vérére szomjazó fickó itt művel.

A film elején ott vesszük fel a fonalat, hogy a Momoa által játszott Aquaman iszonyúan unja az Atlantiszban való királykodást. Csakhogy újra feltűnik a még mindig a meghalt apja miatt dühöngő Black Manta, ezúttal egy komolyabb magánhadsereg élén, hogy némi misztikus segítséget is igénybe véve két vállra fektesse a víz alatti birodalmat. Az Aquaman 2 forgatókönyve tényleg egy iszonyúan slendrián munka, a 120 perc alatt többször is azon kaptuk magunkat, hogy a rossz írás miatt elvesztettük a fonalat, ki hol van, és miért csinálja, amit. Az újraforgatások, a tesztközönség rossz reakciói miatti változtatások látványosan rányomták a bélyegüket erre a filmre.

A végeredmény az, hogy tele lett az új Aquaman magyarázós jelenetekkel és egy titokzatos, a föld klímáját veszélyeztető urániumszerű anyag utáni versenyfutással – ami olyan szinten ásítozásra késztetett minket minden ezzel foglalkozó jelenetben a moziban, mint idén semmi sem.

Az Aquaman 2 igyekszik megismételni azt, ami miatt az eredeti Aquaman-film működött, csakhogy útközben valahogy a folytatásból kiveszett mindenféle sárm, az időlassítások és egyéb különleges effektek nemhogy a 2000-es évek elejét, hanem inkább a 90-es éveket idézik, ráadásul a viccelődés és a főszereplő, valamint az általa kiszabadított testvére, Orm közötti verbális összecsapások sem túl elmések. Nem Jason Momoán múlt a dolog, sem Patrick Wilsonon, hogy a marveles Thort és Lokit idéző se veled, se nélküled kapcsolatuk ezúttal ilyen hitvány kibontást kapott. Egyetlen korrekt része volt a filmnek, amikor Aquaman és az egykori király, Orm egy Avatarból kölcsönzött szigeten kalandoztak. De ez is legfeljebb 5-10 perc volt, a fennmaradó 110 még mindig közel nézhetetlen, annak ellenére, hogy a műfajban üdítően ható horrorfilmes motívumokkal megint csak folyamatosan próbálkozott James Wan. Ebben a tekintetben is elbukott ezúttal a direktor. Egy-két zeneválasztást leszámítva szinte semmi nem működik ebben a képregény-paródiában, ami látványosan nyúlt le elemeket kritikailag elismert elődöktől,

• csápszörnyeket és bullet time effekteket a Mátrixból,
• a Végzet hegyéhez hasonlatos tüzes katlant és Szauronra, valamint orkseregére hajazó CGI-borzalmakat A Gyűrűk Urából,
• de még a Superman-filmek repülőgép-megmentős motívumát is áthelyezték a víz alá,
• ahogy az élő-lélegző Pandorát is megpróbálták lekopizni,
• vajmi kevés sikerrel...

A DC utolsó filmje az ismerős és talán pár embernek nosztalgikus lopásai ellenére elvérzik. Ott tartunk, hogy most már tényleg drága egy mozijegy ahhoz, hogy ilyen förtelmekre pazaroljuk a pénzünket, mint az új Aquaman-film.

Az Elveszett Királyság még így is elérhette volna, hogy némiképp jó szájízzel jöjjünk ki róla – ez a legnagyobb vicc az egészben. Nem sikerült azonban értelmesen lezárni a DCEU-filmek elmúlt egy évtizedét. Ehelyett kaptunk egy jelenetet a csótányt faló Ormmal a stáblista végén, ami úgy hat, mintha mi lennénk azok, akik ott ülnek az étteremben, és lelkesen esszük azt az undormányt, amit a Warner Bros letett elénk. Ironikus, főleg, hogy az Aquaman 2 elég szánalmas módon még egy Vasember-nyúlást is képes volt eldurrantani a végére, amitől szó szerint inkább az arcunkba temettük a kezünket, csak hogy ne lássuk. Az Aquaman és az Elveszett Királyság így lett egy mindenféle eredetiséget nélkülöző alkotás, ami

Ráadásul az Aquaman 2 azt a bravúrt is eléri, hogy a következő Superman-filmmel kapcsolatos elvárásainkat reflexből lejjebb csavarjuk. Pedig a James Gunntól érkező újrakezdésnek már tényleg semmi köze a DC-univerzum ezen iterációjához. Mégis... a stúdiót és a rájuk jellemző igénytelenséget elnézve egyszerűen nem hiszi el az ember, hogy ezek a kóklerek valaha képesek lesznek franchise-szinten bármi értelmeset kihozni Batmanből, Supermanből, Az Igazság Ligájából vagy bármiből, ami szuperhősös képregény.

1,5/10

Az Aquaman és az Elveszett Királyság szinkronnal nézhető meg jelenleg is a mozikban.