Mijazaki Hajao tíz évvel ezelőtt, 2013-ban jelentette be visszavonulását, ami hatalmas pofonként érte az animációs filmek rajongóit, elvégre a Studio Ghibli alapítójának olyan remek alkotásokat köszönhettünk, mint a Totoro, a Csihiro Szellemországban, vagy A vándorló palota. A lantot letenni készülő Oscar-díjas író-rendezőnek még volt azért egy nagy durranás a tarsolyában: az inkább a felnőtteket célzó Szél támaddal búcsúzott szerető közönségétől. Azonban az olyan kaliberű szakembereknek, mint amilyen Mijazaki is, nem létező fogalom a nyugdíj, így amíg van bennük szusz, alkotni próbálnak. És lám-lám, egy új sztori motoszkálni is kezdett a mesterben, aki 2017 elején jelentette be, hogy újabb egész estés mozifilmmel tér vissza.

Ez lett A fiú és a szürke gém, amelyet idehaza január 4-én mutattak be a mozik, és ha azt mondjuk, hogy Mijazaki új filmje előtt egy emberként borult le a szakma, akkor abban semmi túlzás nincsen. Ha valaki ránéz a film szakmai véleményeket gyűjtő adatlapjára a Rotten Tomatoes oldalán, akkor a 97 százalékot látva meg lehet győződve róla, hogy a Studio Ghibli valaha készített legjobb animációs produkciójáról van szó. Holott az összkép csalóka, és ezúttal a külföldi kritikusok szemét valószínűleg elfátyolozza Mijazaki lenyűgöző életműve. Mert A fiú és a szürke gém a Golden Globe-on aratott győzelme ellenére a legnagyobb jóindulattal is egy maximum közepes szintet megütő rajzfilm.

A történet az 1940-es évekbe kalauzol, amikor is Japánt megcsapja a háború szele, a Tokióban élő Mahito Maki nevű kisgyerek pedig elveszíti édesanyját, miután lebombázzák a kórházat, ahol a nő dolgozik. Mahitónak nincsen túl sok ideje, hogy feldolgozza a gyászt, fegyvergyáros apja ugyanis röviddel ezután elveszi feleségül az elhunyt neje testvérét, Natsukót, és vidékre költözteti az egész bandát. A fiú és a szürke gém, legalábbis az első 45 percét tekintve egy nagyon visszafogott felnőttmese, amelyben Mahito igyekszik megtalálni a helyét ebben az anyja nélküli világban, hogy a film a második felére alámerüljön a kultúrsokknak beillő japán misztikumba, és a 12 éves kisfiú mindenféle szörnyetegek, az univerzum sorsa felett őrködő öregemberek és beszélő madarak társaságában próbálja megtalálni nevelőanyját, Natsukót, akinek egyik napról a másikra nyoma veszett.

A fiú és a szürke gémmel az a legnagyobb baj, hogy olyan, mintha Mijazakinak lett volna még két erős ötlete, ám ahelyett, hogy két különböző filmben mesélte volna el azokat, inkább egybemosta. Az első felvonás bár túl tipikus japán folklór, mégis szépen megfogható, könnyen érthető, és még a visszafogott mágikus realizmus is jól áll a cselekménynek, ahogy Mahito a nem túl jó szándékú szürke gémmel viaskodik. A mélyrepülés akkor jön el ténylegesen, amikor a főszereplő afféle távol-keleti Alízzá válik, elmegy a kicsavart Csodaországba, és bejárja azt a titokzatos tornyot, amit a helyiek csak félelemmel vegyes ámulattal mernek a szájukra venni.

Sajna Mijazaki új filmje a kreatívnak szánt, de végső soron elborultabb felére végképp és nagyon látványosan szétesik, és olyan, mintha alig kapcsolódó, álomszerű jeleneteket néznénk egymásra dobálva. Vannak itt a tengereket szelő vándorok, emberevő papagájok, tűzvarázslók, meg nem született lelkecskék, ám ahelyett, hogy élvezni tudnánk a 83 éves szakember lázálomba illő vízióját, helyette inkább a fejünket vakarjuk. Lehet, hogy A fiú és a szürke gém a legdrágább film, ami valaha is készült Japánban, de a ráköltött összegekből érdemes lett volna még egy-két íróra beruházni, hogy ne legyen ekkora köldöknézős katyvasz a végeredmény.

Talán senkit nem lep meg, elvégre a Studio Ghibli alkotásáról van szó, hogy a rajzolás gyönyörűséges, a zenék eposzokba illenek, a sztori miatt azonban csúnyán elvérzik Mijazaki nagy visszatérése. Főleg, hogy Mahito karakterét sem sikerült izgalmasra megírnia a mesternek, aki csak sodródik az egyre horrorisztikusabb eseményekkel, épp olyan tétlen szemlélőjeként az ügyetlenül megírt fordulatoknak, mint amilyenek mi is vagyunk a vászon előtt ülve. Mindez, vagyis a főhős egysíkúsága és tétlensége ott érhető nyomon leginkább, amikor az a bizonyos öregember felajánlja a gyereknek, hogy legyen a mindenség ura – de ez a lehetőség annyira a semmiből jön, olyan szinten megalapozatlan, hogy eszünkbe se jut, hogy ilyen irányt vehetne a sztori. Ergo nincs feszültség, nincs a döntésnek súlya.

Nem lehet elvitatni Mijazakitól, hogy legendás filmrendező, ugyanakkor vigyázni kell arra, hogy az ember véletlenül se a japán direktor életművének szemüvegén keresztül nézze A fiú és a szürke gémet. Mert akkor bele lehet szaladni abba a hibába, hogy mesterműnek bélyegezzük a látottakat, holott a cselekmény annyira girbegurba, hogy legalább kétszer-háromszor meg kell nézni ezt a mesét ahhoz, hogy értelmet nyerjenek az összefüggéstelennek tűnő részletek. Nehézkesen, de összeállnak, mert valamilyen szinten logikusan építette fel élete tornyát Mijazaki, csakhogy tette mindezt mindenféle megalkuvás nélkül. Érthető, hogy 80 felett már egy ekkora művész vállalja, hogy magának, önreflexióként alkosson, a többség viszont azért ül be egy ilyen animére, hogy szórakozzon rajta. Ne adj’ isten, elámuljon és katartikus élménnyel hagyja el a termet a megnézése után.

Katarzis – na azzal tényleg nem kecsegtet A fiú és a szürke gém, a befejező jelenet annyira váratlanul jön, és annyira hirtelen vágja el a sztori fonalát, hogy azt nézőként már-már inzultusként is fel lehet fogni.

A fiú és a szüke gém a tökéletes példája annak, amikor egy filmet felhype-ol a szakma, de nagyobb a füstje, mint a lángja. Nagyon reméljük, hogy Mijazaki nem ezután a film után megy valóban nyugdíjba, mert szomorú lenne, ha ennyire középszerű rajzfilmmel búcsúzna a rendező.

5/10

A fiú és a szürke gém jelenleg is látható a magyar mozikban.