Hollywoodban ritkán van olyan trend, amit üdvözölni lehet, de a 18+-os romantikus vígjátékok visszatérése, az pont ebbe a kategóriába tartozik. Tavaly a Jennifer Lawrence főszereplésével készített Barátnőt felveszünk ment nagyot a mozikban, és kapott jó fogadtatást, ahogy egy szűzoltást pénzért elvállaló kisvárosi csaj szerepébe bújt Az éhezők viadala exsztárja.

Nem is kellett rá sokat várnunk, hogy újabb R kategóriás néznivaló fusson be a nagyvászonra, az Imádlak utálni című vadonatúj komédiának ráadásul egész jó előszele volt a közösségi médiában. Ehhez adjuk hozzá, hogy az író-rendező, Will Gluck korábban tető alá hozta a Könnyű nőcskét és a Barátság extrákkalt is a szexkomédiák műfajában mozogva, szóval halmozottan fel lehetett készülve a közönség arra, hogy a Sydney Sweeney neve által fémjelzett újdonság biza ütni fog.

Hát, nem ütött. A hazai mozikban január 18-a óta látható Imádlak utálni papíron bár mindent felmutat, amit a 2010-es évek szemérmetlen vígjátékai képesek voltak: van benne két elképesztően vonzó főszereplő Sydney Sweeney és Glen Powell személyében, akadnak jó poénok, merészen túlfűtött, meztelenkedős jelenetek. De pont utóbbiak azok, amelyek felé túlzottan elbillen a mérleg nyelve, a készítő inkább arra volt ráfeszülve, hogy a színésznők mellet villantsanak, és a szerelmespárok egymás fenekében turkáljanak nyilvánosan ahelyett, hogy fogta volna magát, leült volna az íróasztalához, és úgy rendesen megírta volna a forgatókönyvet. Sztori ugyanis ebben a filmben alig akad.

Az Imádlak utálni egészen röhejes, már abból a szempontból, hogy Will Gluck William Shakespeare színdarabját, a Sok hűhó semmiért című romantikus komédiát vette alapul hozzá. Olyan szinten, hogy idézeteket használ a klasszikusból a film, a főszereplők neve is áthallást mutat, ám modern kori átdolgozásnak nem mernénk nevezni az Imádlak utálnit. Mert ahhoz túlságosan slendrián munka, amely mindenféle mélységet, odafigyelést és művészi igényességet nélkülöz. Épp ezeket áldozta fel a hatásvadász szexjelenetek oltárán az alkotó.

A történet egy bostoni kávézóban indul, itt fut össze a jogásznak készülő Bea (Sydney Sweeney) és a sármőr Ben (Glen Powell). A nőnek nagyon pisilnie kell, de nem akarják beengedni a vécére fogyasztás nélkül. A hős lovag a segítségére siet, az aranyosnak szánt események pedig egymást követik, aminek együtt alvás lesz a vége. Bea reggel úgy dönt, észrevétlenül meglép, ám véletlenül kihallgat még egy beszélgetést Ben és az egyik cimborája között, ami ahhoz vezet, hogy hőseink kölcsönösen megutálják egymást. Ben azért kapja fel a vizet, mert a nő lelécelt, Bea meg a fickó degradáló, „bottal sem piszkálnám meg többet” megszólalása után fojtaná bele egy kanál vízbe a csávót. Így válnak el ők ketten, egészen addig, míg hat hónappal később Bea tesója, Halle (Hadley Robinson) és párja, Claudia (Alexandra Shipp) be nem jelentik, hogy megházasodnak. Ez az apropó, az ausztráliai leszbikus mennyegző, ami újra összehozza a hősszerelmeseket.

Már az rendkívül kínos és erőltetett, ahogy a készítő újra összehozza a két központi karaktert, de Will Gluck nem csak ebben bukik el. Hanem azon is elhasal, hogy a játékidőt koherens, egymást logikusan követő jelenetekkel töltse meg. Azazhogy legyen a filmnek eleje, közepe, vége. Jönnek-mennek a bulik, hallgatjuk a szereplők közötti sótlan párbeszédeket, és azon gondolkozunk, nem lett volna-e jobb ötlet, ha ezt a filmet inkább a ChatGPT-re bízzák. Lehet, kevésbé lettek volna súlytalanok a dialógusok.

Sydney Sweeney bizonyította már, hogy jó színésznő. Ám az Eufóriában és a Fehér Lótuszban is kiállhatatlan, gonosz csajokat játszott, és ez a hercegnőszerep, amelybe a film belekényszeríti, láthatóan nem megy neki. Persze, a testiséggel járó, szexuális töltetű jeleneteket lehozza Sweeney, ahhoz megvannak az adottságai, de a kémia közötte és a Top Gun: Maverickben látott Glen Powell között nem létező. Valami hasonló elmondható a film leszbikus párjáról, akiknek a készülő házassága az egész bonyodalomnak az apropóját adja: vagyis Alexandra Shipp és Hadley Robinson képtelenek eljátszani, hogy bármiféle romantikus érzelmet táplálnának a másik felé.

Az olyan filmekben, mint az Imádlak utálni, mindenki számára egyértelmű, hogy a főhősök össze fognak jönni, hiába kívánják a játékidő nagy részében a hátuk közepére egymást. Nem a megérkezés a lényeg a romantikus vígjátékokban, hanem az odáig vezető út. Az Imádlak utálni kihagyja a ziccert, és sima randifilm szintjén marad, ami nem igényli a nézőtől a teljes figyelmet. Bea és Ben se veled, se nélküled kapcsolata vázlatszerű és sekélyes marad, vagyis éppen annak a bizonyos odáig vezető útnak a kibontásában vérzik el a sztori.

A felhasznált dalok tekintetében legalább betalál az Imádlak utálni, a Natasha Bedingfield-féle Unwritten éppen egy olyan popszám, ami könnyen dallamtapadást okoz, és beleüli magát az ember fülébe. Nagy kár, hogy az egészet sikerül egy, a film végén látható össznépi montázzsal és a színészgárda részéről összehozott táncikálással-énekléssel totál kellemetlenné tenni. Elhisszük, hogy a szereplők és a stáb jól érezték magukat a forgatáson, és jókat lazulgattak közben, de az Imádlak utálni nekünk, nézőknek pont ezt képtelen volt elhozni. Azaz a könnyed pillanatokat, a mosolygós, fordulatokkal teli szórakozást.

Az igazság az, hogy nem éri meg beülni azért a moziba, hogy a nagyjából másfél óra alatt két jó poént lássunk és halljunk, meg egy csomó meztelenkedő nőt és férfit figyeljünk, ahogy Ausztráliában dorbézolnak.

Az Imádlak utálni egy nagy nulla ahhoz képest, amit vártunk tőle. Shakespeare forog a sírjában, mert ennyire érzéketlen, kínos és feleslegesen túlszexualizált feldolgozást a legendás írónak talán egyik műve sem kapott még.

4,5/10

Az Imádlak utálni jelenleg is látható a magyar mozikban.