Emma Stone két és fél óra alatt cseperedik fel a szemünk előtt, fedezi fel önmagát, a világot és az őt kerülgető férfiak kontrollálhatatlan kontrollmániáját a magyar mozikban január 25-e óta vetített Szegény párákban, Jórgosz Lánthimosz új, lázálomszerű vízójában, amely amennyire izgalmas és újító, pont akkora lendülettel löki el magától azokat a nézőket, akik idegenkednek a morbid történetektől. A 11 Oscarra jelölt, a 2023-as Velencei Nemzetközi Filmfesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt megnyert Szegény párák egyszerre érződik egy horrorklasszikus átdolgozásának a Frankensteinbe való kapaszkodása miatt és valami forradalmian újnak, tekintve, hogy olyan merész eszközökkel mutatja be egy nő elszánt emancipálódását, ahogy még a Barbie sem merte.

A film a viktoriánus kori Londonban játszódik, egy alternatív, steampunk világban, ahol gőz hajtja meg a gépeket, és egy Dr. Godwin Baxter (Willem Dafoe) nevű istenkomplexusos tudós az ábrázatához illő, egészen beteg kísérleteket folytat otthonában. Már amikor épp nem az egyetemen oktat boncolást. A rémisztően nagy koponya egyik tudományos próbálkozásának az eredménye Bella Baxter (Emma Stone), aki ránézésre egy szép fiatal hölgy, ám csak addig gondolja ezt róla az ember, amíg a Szegény párák főhősnője meg nem szólal, vagy fel nem kel az asztaltól. Bella olyan összetettséggel beszél, vagy inkább gügyög, mint egy kisbaba, néha összepisili magát, és a járás is nagyon ügyetlenül megy neki.

Hogy pontosan mi történt Bellával, és miért ilyen, annak a felfedezését a Tisztelt Olvasóra bízzuk, mert erősen rontaná a filmélményt, ha elspoilereznénk. Maradjunk annyiban, hogy Emma Stone karaktere ahhoz képest, hogy együgyűnek, már-már félkegyelműnek tűnik, meglepően érdeklődik a világ iránt, és a rendelkezésére álló szerény eszköztárát használva ki is tör a rabságából. Igaz, ehhez még az elején pont egy férfira van szüksége.

A fordulópont akkor jön el a cselekményben, amikor beállít egy simlis ügyvéd, Duncan Wedderburn (Mark Ruffalo), aki egyből elhívja a neki megtetsző Bellát egy kis kalandozásra és utazgatásra. Annak dacára, hogy a vén tudós, God Baxter már odaígérte a lányt feleségül tanítványának, Max McCandlesnek (Ramy Youssef), Bella igent mond, és uccu neki, a határ majdnem csak a csillagos ég.

Egy egészen érdekes és bizarr road movie bontakozik ki innentől a Szegény párákban, a szexuálisan öntudatra ébredő Bella először csak magának okoz örömet, majd Duncannel gyűrik össze a lepedőt elképesztő lelkesedéssel, később pedig a szexualitását és vonzerejét használja Emma Stone figurája, amikor Párizsba vetődve rájön, csak úgy maradhat életben, ha férfiaknak pénzért teszi szét a lábait.

Jórgosz Lánthimosz, aki eddig is formabontó, egyesek szerint perverz és kiborító alkotásokkal örvendeztette meg a művészfilmek kedvelőit, ezúttal még féktelenebb módon engedi szabadon magát. A Szegény párákban annyi meztelenkedés, szexjelenet van, hogy a játékidő jelentős részét ezek teszik ki. Igaz, Bella karakterívének szempontjából nagyon is fontosak: először csak a saját nemi szerve, majd a férfiaké iránt kezd el érdeklődni. A későbbiekben pedig ugyanezt a kíváncsiságot az irodalomra, a társadalmi problémákra és a világ jobbá tételére irányítva válik teljes értékű emberré. Ami, abból kiindulva, hogy micsoda, kicsoda Bella, óriási dolog. De ez még mindig spoiler, szóval csitt!

Amit a vizualitást tekintve a Szegény párák készítői összehoznak, valami bravúros. Nemcsak a forgatókönyv fordulatai és a szkript kiszámíthatatlansága és bizarrsága teszi felejthetetlenné Lánthimosz új filmjét, hanem annak technikai megvalósítása is. Az elején, amikor a rettenetesen beszűkült tudatú Bella kvázi rabságban szenved, sötéten látja a világot, így a kép is fekete-fehér. Majd, amikor kiszabadul, és elindul Európában tivornyázni, színessé, élénkké és rikítóvá válik a film, szinte olyan lesz, mint egy mozgó festmény.

A steampunk, lázálomba hajló világ, a nagyvárosok, a retrofuturisztikus járművek ábrázolása leejti az ember állát, nem beszélve a díszes, még épp nem csicsás kosztümökről és fenséges díszletekről. Mind a forgatási helyszínnek, mind a berendezésnek van magyar vonatkozása, a Szegény párákat hazánkban forgatták, és Mihalek Zsuzsát, a film berendezőjének munkáját Oscarra jelölték produkciós dizájn kategóriában. Teljesen megérdemelten, tesszük hozzá, és nem azért, mert hazabeszélünk.

A Szegény párákban a zenék amilyen egyszerűek, annyira hátborzongatóak, és járulnak hozzá, hogy minden szőrszálunk az égnek álljon, nagyjából ötpercenként. Mindez persze semmit sem érne, üres lenne a film, ha nem lenne a középpontjában Emma Stone alakítása. A 35 éves színésznő, aki pályáját olyan tinikomédiákban kezdte, mint a Superbad és az Easy A, majd megjárta A csodálatos Pókember-filmek révén a szuperhősös zsánert, és A kedvencben Jórgosz Lánthimosz új múzsájává avanzsált, ezúttal teljesen átlényegül.

Nincs a főszereplő játékában semmi manírosság, semmi megjátszottság, a maga beteg valójában élethűnek érződik az, amit Emma Stone csinál ebben a két és fél órában. Pont emiatt annyira felkavaró film az egyébként 1992-ben megjelent, Alasdair Gray által írt regényt feldolgozó horrordráma. El lehetett volna ezt rontani, de a főszereplő tökéletes, és mindenki más is rajta kívül, Willem Dafoe karakteres arca és jól felmondott bölcsességei, Ramy Youssef naivsága és Mark Ruffalo szertelen hedonizmusa mind feljebb és feljebb emelik a végeredményt. Igen, még Ruffalo is zseniális a Szegény párákban, aki az első előzetesek alapján borzasztónak tűnt, de a filmben végső soron hozzáteszi a magáét a nagy puzzle-höz, ami szépen lassan épülget, és amiből végül a kész Bella Baxter karaktere áll össze.

Jórgosz Lánthimosz egészen 2009 óta fejlesztgette a Szegény párákat kisebb-nagyobb lendülettel, és ez a fajta alaposság és törődés szükséges is volt ahhoz, hogy ilyen párját ritkító legyen ez a film. Merthogy a Szegény párák egészen ijesztő és gyomorforgató módokon tenyerel bele morálisan megkérdőjelezhető, minden fiktív tálalása ellenére elítélendő és a társadalom által joggal megbélyegzett dolgokba.

A görög rendező eddig legjobban megírt, legszebben fényképezett és talán legmélyebb alkotásáról van szó, ebből két elem is A kedvencet, valamint a Nagy Katalin – A kezdeteket jegyző Tony McNamara ügyes szkriptjének köszönhető. Igazi eposzi méreteket öltő, grandiózus horrormeséről van szó, szigorúan felnőtteknek. 18 életév alatt erre tényleg senki ne üljön be, nem családbarát mozi, mindenki másnak viszont jó szívvel ajánljuk, hiszen a Szegény párák gondolkozásra provokál, és a film velünk marad a megtekintése után a sokkfaktor miatt, ha akarjuk, ha nem.

Na, meg talán abban is segít a Szegény párák, hogy Bellához hasonlóan egy picit másképp, érdeklődőbben, nyitottabb szemmel és szívvel nézzünk rá a körülöttünk robogó világra.

10/10

A Szegény párák magyar felirattal nézhető meg a mozikban.