Mit tud adni egy 84 éves néni lemezlovasként a fiataloknak, és mit kaphat ettől ő? Netán valamiféle veszteséget fedez mindezzel, vagy tényleg csupa boldogság és öröm az élete? A látszólag könnyed témából fajsúlyos filmet tett elénk a szinte kizárólag nőkből álló alkotói csapat. A Vika, a DJ nagyi című dokut a jelenleg zajló BIDF (Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál) kínálatából ajánljuk.

Valahogy a dokumentumfilmekhez kapcsolódik egyfajta mélabú, keserű szívfacsarodás. És ez voltaképpen természetes is, mivel a dokumentaristák elsősorban a társadalom különböző anomáliáit dolgozzák fel, filmjeiket nézve sokszor találjuk szembe magunkat nyomorral, bántalmazással, kisebbségek problémáival, háborúkkal. Nem beszélve arról, hogy a megvalósítás technikai eszköztára is letisztult, olykor az amatőr metódus reprodukcióját idézi, színeiben visszafogott, naturális – talán csak a természetfilmeknél találkozunk mással.

A 2024-es BIDF (Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál) is bővelkedik ilyen filmekben, nem véletlenül, hiszen jelenünk bőven ad muníciót ezekhez a témákhoz. Ezért is választottunk a nehéz, fajsúlyos alkotások közül egy olyat is, amiről azt gondoltuk, ellene megy ennek az egésznek. Azt gondoltuk…

Little party never kill the – nagyi

A Te titkod kategóriában indított film olyan jelenettel nyit, amit mindenki szívesen néz, aki valaha is elgondolkodott már azon, milyen lesz ő öregen. Mit fog csinálni, hogyan fog élni. Villódzó fények, önfeledten táncoló fiatalok, népszerűségben fürdő idős hölgy, és dübörög Fergie partihimnusza. „Bárcsak ilyen nagymamám lenne!”, „De menő vagy!” – repkednek felé a fiatalok elragadtatott mondatai. 

– ezzel az akár mottónak is beillő mondattal kezdi a 84 éves Wirginia Szmyt az önvallomást. Vika nyugdíjasként lett disc jockey, és ebben a műfajban ő a legidősebb Lengyelországban – de talán az egész világon. Szépnek mondhatjuk, vonásai finomak, haját nem festi, szolid smink társul az egyébként feltűnő ruháihoz. A közegben, ahol megmutatja magát, ez több mint trendi. 

Elkezdjük őt nagyon szeretni. Sőt! Nagyon irigyelni. Látjuk magunkat mit sem öregedve, ahogyan értünk rajonganak, nem feltétlenül egy diszkó pultja mögött, de valamilyen formájában a szeretetet vágyjuk mindnyájan. Vagy mégsem? Lehet, hogy épp Vika nem tud vele mihez kezdeni? 

Csak a fiatalok nyelvét beszéli

Változik a helyszín, egy idősek otthonában járunk. Fásult arcok, szürke holmikban némi megvetéssel, de mindenképpen közönnyel nézik az őket felrázni akaró kortársukat, aki ugyanolyan bohó toalettben jelenik meg, mint ahogy zenélni szokott. Üt a kontraszt, és a néző egy pillanatra meg is zavarodik, elveszíti meggyőződését, hogy Vika „sunshine & happiness” fílingjével menjen-e tovább, vagy az a helyénvaló, ha azzal azonosul, ahogyan a többség viseli a létezést. „Utálok öregekre nézni” – mondja egyikük; „Pedig a tükör is azt mutatja” – feleli Vika.  

Felmerül, mennyire irányított itt Vika kinyilatkoztatása, mert lássuk be: közhelyeket pufogtat. Arról beszél, hogy „közelebb vagyunk a halálhoz, mint a születéshez”, hogy meg kell mutatni az öregség szép oldalát, és hogy „magunkat is olyannak kell szeretni, amilyenek vagyunk”.

Hatása nincs, hát megy tovább. 

Ahogyan kibontakozik előttünk a múltja, egyre nyilvánvalóbb, hogy talán a kép némileg árnyaltabb, mint amilyennek elsőre látszott. Vika bár egész életében fiatalokkal dolgozott, méghozzá börtönben, a sajátjaival nem találja a szót. Unokái nem keresik, mi több, szégyellik őt. 

Beköszön az örökölt sors

Azt mondja, nem számít. Azt mondja, az öreg úgyis csak teher, nyűg. A nézőben feltolul számos kérdés: miért nem keresik? Ki hibázott? És hoppá, már fordulunk is át. Hiszen egy kisbaba nem tud hibázni. Akkor Vika hanyagolta el a családját? 

Spoiler: igen. A háborúban mindenkit elveszített. Nem tudja, milyen kapcsolódni. Talán azt sem, milyen igazán szeretni. És talán ez a DJ-pult mögött bezsebelt talmi szeretet váltja ki azt a gyengédséget, amire valójában vágyik. Ám ha innen nézzük, kérdés, mennyire érvényes, amit ad. Már észrevesszük, hogy sípol a mikrofon, hogy ódivatúan fogalmaz, hogy káromkodik, hogy esetleg nem is annyira önazonos ez az egész…

Átsuhan rajtunk, meddig ad hozzá ő a zenéhez, és honnan lesz ez paródia. Hogy

Érdekesen játszik velünk a rendező (Agnieszka Zwiefka) és az operatőr (Monika Kotecka). Nem magyaráznak, láttatnak. Film a filmben a három videóklip is, ami – lévén egy DJ-ről mesélnek – lehet érvényes. Hol az, hol nem. Azzal viszont ügyesen bánnak, ahogyan vágóképekkel erősítenek rá a kétségekre vagy éppen meggyőződésekre. Hogy ez melyik oldalhoz tartozik, az ránk van bízva. De visszajutunk oda, amiről a dokufilm szól: a realizmusba. Csak színesebben, szagosabban.

Nem azért érezzük, hogy ez női film – ha van ilyen –, mert az alkotók szinte kivétel nélkül nők. Sokkal inkább azért, mert benne van az anyák dilemmája, együtt a gyerekek fájdalmával, és ugyanakkor ott van az az örök kérdés is: mennyire feleljen meg egy nő a világ elvárásainak, szemben önnönmaga vágyaival. Ebben a tekintetben pedig Wirginia nagyon is bátor – és nagyon is szerethető. És példakép. Egyeseknek jó, másoknak rossz, de igazodási pont. 

Mindenképpen érdemes megnézni a Vikát, mint minden olyan filmet, amit nem tudunk egyértelműen beazonosítani a lelkünkben, mert olyan utat jár be, ahol számos az elágazódás. Vika pedig pontosan tudja, hogy a diszkógömb tükörkockái lepotyoghatnak, de akár vissza is ragaszthatjuk őket. 

A film 2024. január 31-én látható a Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (BIDF), utána pedig az HBO programjában lesz megtalálható.