Mads Mikkelsennek egészen különleges színészi pályája van. Az 58 éves dán sikerrel tört be Hollywoodba, és kap sűrűn angol nyelvű szerepeket nagy filmekben és sorozatokban. A karakterek azonban, amelyeket Mikkelsen eljátszik, többnyire gonoszok. Láthattuk már őt a rosszak oldalán James Bond-filmen, a legutóbbi Indiana Jonesban, de a Doctor Strange-ben és Hideo Kojima sci-fi-játékában, a Death Strandingben is abszolút romlott figurát hozott, nem beszélve a Hannibal című három évados krimisorozatról, vagy a Legendás állatok: Dumbledore titkairól, ahol Grindelwald talárjába bújt.

Bolond lenne a dán filmipar, ha nem alkalmaznák Mads Mikkelsent. Mindezzel nemcsak ők járnak jól, hiszen van egy húzónevük, aki beviszi az embereket a moziba, hanem a színész is, aki hazája alkotásaiban fel-felbukkan pozitívabb alakokat játszva. Erre most a legújabb példa A fattyú című kosztümös dráma, melyben 1755-ben járunk, és kedvenc Mikkelsenünk egy szerény származású, Ludwig Kahlen nevű veterán bőrébe bújik. Kahlen igazán elszánt misszióra adja a fejét rögtön a film legelején, hiszen elhatározza, hogy letelepedik és földet művel a kietlen Jütlandon. Egy olyan területen, amelynek a meghódítása magának a dán uralkodónak is prioritás, de nem akad olyan őrült, aki belevágjon a lápvidéken való sanyar életbe.

A fattyú egy igazi állóháborút mutat be, Mads Mikkelsen karaktere egészen konkrétan ásóval, kapával, gereblyével igyekszik a semmi közepén otthont teremteni magának, miközben a zord időjárás is igyekszik elgáncsolni őt. Nincs könnyű dolga Kahlennek, jönnek a banditák, embereket is alig tud magának keríteni, akik segítenek neki a leghétköznapibb dolgokban. Tartja a mondás, hogy szegényt embert az ág is húzza, és A fattyúban ez halmozottan igaz. Olyan földönfutóknak kell végül a kapitánynak menedéket nyújtania, ha nem akar belebukni a feladatba, mint az előző gazdájuk elől elmenekült Ann Barbara (Amanda Collin) és párja, Johannes (Morten Hee Andersen). Valamint ne feledjük el a folyton káromkodó cigány kislányt, Anmai Must (Melina Hagberg), akivel teljessé válik ez a nem vér szerinti, diszfunkcionális család.

Nem csak az időjárás viszontagságaival és a művelhetetlennek tűnő földdel kell Ludwig Kahlennek és embereinek farkasszemet nézniük. A környéken él a kegyetlen földesúr, Frederik de Schinkel (Simon Bennebjerg), aki bármi áron elüldözné onnan a kapitányt. Zsarolás, fenyegetés, könyörgés, a 120 perces játékidő alatt sok mindent látunk ettől az alávaló fickótól, aki folyamatosan meg tud bennünket lepni abban a tekintetben, hogy milyen mélyre képes valaki süllyedni, hogy a célját elérje.

Elmondhatjuk, hogy a rendező, Nikolaj Arcel kezei alatt A fattyúban úgy teljesedik ki Mads Mikkelsen színészként, ahogy eddig talán sose. A hosszú, kitartott és már-már statikus jelenetek garantálják, hogy elmélyedhessünk Ludwig Kahlen minden rezzenésében, és a főszereplő valami rettenetesen jó munkát végez, amikor a kapitány megtörtségét, eltökéltségét és elkeseredettségét át kell adnia. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a főhős a jó oldalon áll, kicsit népmesei is a körítés, ránézve, hogy de Schinkel olyan, mint valami gonosz Döbrögi. Ugyanakkor  minden fikciója ellenére ez a dán folklórthriller nagyon keményen belekapaszkodik a realizmusba, és abba, hogy egy percig se érezzük elszálltnak a sztorit.

Egyrészt a fényképezés az, ami valóságossá teszi a kapitány viszontagságait. Ahogy Mads Mikkelsen végigbámul a tájon, mi is egyszerre gyönyörködünk vele. A ráérősre szabott forgatókönyv pedig megengedi azt a luxust a készítőknek, hogy amellett, hogy ezt az agrárdrámát elhozzák nekünk a vászonra, kapunk egyszersmind egy bosszúthrillert is. Igen, amellett, hogy A fattyú bemutatja, miképp állja meg a helyét a gonosz földesúrral dacolva Ludwig Kahlen, átélhetünk egy dán kosztümös westernt. Olyan stíluskavalkád ez, amilyet ritkán látni.

A feszültségépítés az, amiben A fattyú látványosan kiemelkedik a történelmi filmek sűrűjéből. Nem egy Napóleonról van szó, itt nem látunk 5-6 nagy ütközetet. Helyette folyamatosan növelik a feszültséget, de Schinkel egyre nagyobb rohadék, egyre nagyobb disznóságokat követ el a kapitány ellen, Ludwig Kahlen arca pedig zordabb, elgyötörtebb és ráncosabb lesz a végére, mint azt el tudnánk képzelni. Pedig Mikkelsennek azért alapból elég barázdált képe van. Mindenesetre a vérengzés azért olyan hatásos A fattyúban, mert benne van a levegőben, hogy a jó és a rossz itt össze fog csapni, és amikor megtörténik, az amennyire egyszerű, és az egész filmhez hasonlóan földhözragadt, épp annyira katartikus is.

A fattyúban van valami elemi erejű szomorúság, a romantikus szálak ellenére többször is eljátszanak a készítők a gondolattal, hogy tulajdonképpen mind egyedül vagyunk a világban, és ideig-óráig körbevehetjük magunkat másokkal, de a végére úgyis egy szál magunkban végezzük. A kietlen tájak, ahol ezt a dán filmet felvették, nagyszerűen húzzák alá az egyedüllét érzését. De nem baj, a skandináv drámáktól valami ilyesmit vár el az ember, és A fattyú a mélységét tekintve nem is vérzik el. Még ha a játékidőt szabhatták volna picit rövidebbre is. Akadt itt-ott üresjárat, amikor kis túlzással azt néztük, ahogy nő a krumpli a réten.

7,5/10

A fattyú jelenleg is látható a magyar mozikban.