Francis Ford Coppola lánya már kisbabaként a kamerák elé került, az 1972-es A Keresztapában szerepelt, végső soron azonban mégsem színészként találta meg saját magát. Inkább a túloldalon, a rendezői székben alkotott maradandót Sofia Coppola, aki az Öngyilkos szüzekkel vétette magát észre úgy igazán 1999-ben, majd az Elveszett jelentés című romantikus dráma alig pár évvel később Oscart is hozott az író-rendezőnek. Az Elveszett jelentés lett mindenféle túlzás nélkül Coppola magnum opusa, és teljesedett ki benne, hogy a készítő milyen érzékenységgel képes a magányról, a szomorúságról, az elidegenedésről beszélni – legfőképp a női nem szemüvegén keresztül. A későbbiekben Sofia Coppola igyekezett botránkoztatni, de a 2013-as bűnügyi dráma, a Lopom a sztárom a legjobb példa rá, hogy a direktor hiába csente el a Harry Potterből, és öltöztette tramplinak Emma Watsont, valahogy nem talált be a végeredmény.

Picit több mint 20 évet kellett várni arra, hogy Sofia Coppola megint valami emlékezeteset és végtelenül megrázót készítsen. Ez a Priscilla, amelyet február 1-jén mutattak be a magyar mozik, és Priscilla Presley 1985-ös Elvis és én című könyvét alapul véve beszél olyan hatásosan a toxikus párkapcsolatokról, mint arra a közelmúltban kevesen voltak képesek.

A Priscilla 1959-ben veszi fel a fonalat, amikor Priscilla Beaulieu egy Nyugat-Németországban található amerikai támaszpont közelében üldögél egy kávézóban. A Cailee Spaeny által játszott leányzó alig 14 éves a sztori elején, naiv bociszemekkel néz a világra, és persze érdeklődve mond igent, amikor meghívják egy buliba, ahol ott lesz a katonai szolgálatát töltő Elvis Presley, akit nyilván mindenki ismer. Elvisnek megtetszik Priscilla, annak dacára, hogy 10 év korkülönbség van köztük, és a fiatal rocksztár, valamint a diáklány között elkezd valamiféle szerelmi kapcsolat bimbózni. Széllel szemben, mert a szülők ellenzik a dolgot, sejtve, hogy a túlkoros Elvis nem lesz jó hatással Priscillára. Nem is tévednek ezzel kapcsolatban.

Sofia Coppola részéről igen váratlan döntés, hogy az Eufória és a Saltburn felfedezettjét, Jacob Elordit választotta ki, hogy bújjon a Király bőrébe. Merthogy a színész csak bizonyos szögekből emlékeztet Elvisre, a korábban az énekest játszó Austin Butlerhöz képest nyúlánkabb, sokkal magasabb. Ami a kedvelhetőséget illeti, Jacob Elordi legalább olyan karizmatikus Elvis Presley, mint a 2022-es, Baz Luhrmann-féle Elvisben főszereplő Butler volt. Ugyanakkor ez az új Elvis-film, mely Priscilla nézőpontját veszi alapul, egészen más oldalát mutatja meg a rocksztárnak. Elvis itt is szimpatikusnak láttatja magát, igazi sármőr, de ott van az első pillanattól a karakterében valami nyugtalanító, hiszen szemrebbenés nélkül kezdi groomingolni a bőven kiskorú Priscillát, majd behálózza, gyógyszerezi, hitegeti és végül teljesen kifordítja magából a tinédzsert.

Ami a rendezőnek eddig is nagyon ment, azt a Priscillában csúcsra járatja. Cailee Spaeny nagyszerűen hozza a sebezhető kislányt, aki szerelme miatt képes Elvis családjához Memphisbe költözni, a tanulmányait is kis híján beáldozni és ott várni a fickóra, amikor az éppen filmekben főszerepel, vagy sikítozó lányok kórusa által kísérve ad megakoncerteket. Amilyen szűzies kislányként ismerkedünk meg Cailee Spaeny Priscillájával, hősnőnk úgy hasonlik meg a nagyjából kétórás játékidő alatt, a haját feketére festeti, erős sminket kezd hordani, mindenben Elvis parancsait követi, aki néha megveri későbbi nejét, máskor pofátlanul megcsalja.

Sofia Coppola azonban bátran teszi fel a kérdést, vajon meddig lehet tűrni ezt a fajta mérgező kapcsolatot, és mikor jön el az a pont, amikor muszáj megálljt parancsolni a zsarnoknak.

Ez az új Elvis-film jó mélyen beleássa magát a főszereplők házasságába, amely csúnyán dugába dől, és felkavaró részletei miatt néha mi magunk is úgy érezzük a vászon előtt ülve, mintha kést forgatnának a szívünkben. Valószínűleg Priscilla Presley is így érezte magát anno, akinek a feljegyzéseit meglepő pontossággal vitte filmre Sofia Coppola, a regényadaptációt látva Elvis exneje el is sírta magát a velencei filmfesztiválon megtartott premieren.

Amennyire a Priscilla elmerül a sztárházasságban, némiképp ellentmondásos tény, hogy a filmen mégis úgy lehet érezni, hogy felszínes. Bemutatja az otthon hagyott és elfelejtett nej unalmát és szenvedéseit, mégsem merül túl mélyre Priscilla Presley lelkivilágában, sőt... a vége is nagyon ad hoc, hirtelen. Elbírta volna ez a film, hogy feldolgozza Elvis halálát és Priscilla reakcióját, emiatt minden erénye ellenére kihagyott ziccernek is érezhető Sofia Coppola új filmdrámája. Jó film, de lehetett volna még ennél is jobb.

Vizuálisan nagyon kielégítő a Priscillára ránézni, mert a korszellemet Coppoláék remekül megidézik. Jacob Elordi, mint fentebb is írtuk, szokatlan választás Elvis szerepére, de többé-kevésbé működik, a színész egy picit átmentett az Eufóriában látott toxikusságából ide, és az pont elég, hogy a Királyt a végére egy igazi rohadéknak lássuk. Priscillát pedig olyan áldozatnak, akit lehet sajnálni, de azért képes a tűsarkára állni. Nem hátrány, hogy Cailee Spaeny személyében sikerült egy olyan, feltörekvő színésznőt találniuk a készítőknek, aki a naivából lett rocksztárnejet ilyen átéléssel és természetességgel hozza.

A 2022-es Elvis-filmben kicsit az ember agyára ment már, hogy folyamatosan Austin Butler ringó csípőjét és egymás után a nagy Elvis-slágereket kellett – szinte maratonban – nézni és hallgatni. Ehhez képest a Priscillának jól áll, hogy jogi viták miatt nem sikerült megtömniük Sofia Coppoláéknak a Király zenéivel a filmet. Ennek köszönhető, hogy Jacob Elordi karaktere nem viszi el a figyelmünket, alig látjuk itt Elvist énekelni és előadni. Tényleg a nej fájdalmán és szenvedésén van a hangsúly. Ettől még a két Elvis-film nagyjából ugyanazon a szinten áll, kiegészíti egymást, ha valaki a régvolt rocksztár karrierjét és szerelmi életét is megismerné közelebbről, kéz a kézben kell megnéznie a produkciókat.

Annak köszönhetően, hogy talán túl életszagúan ábrázolja a női unalmat, főleg a film második felében. Míg az első fele a filmnek valamilyen szinten elragad, a végére a történetmesélés összeesik, bezuhan a fináléra az addig biztosan masírozó forgatókönyv, és elmarad a katarzisélmény. A Priscilla különleges néznivaló ettől még, oldschool romantikus filmdráma, csak éppen romantika nélkül, és kendőzetlenül enged be minket Elvisék sűrűn beteges hálószobájába.

Más kérdés, hogy a grooming, a benne mutatott női szenvedés, megaláztatás, toxikus maszkulinitás, tinédzserkori kihasználás, erőszakosság miatt soha nem néznénk újra a Priscillát. Egyszeri élménynek, retró moziélménynek viszont pont megüti a szintet Sofia Coppola alkotása, amely hátha az elvakult Elvis-fanok szeméről lerántja az ellenzőt. Elvis Presley nem volt egy szent, sőt... épp ellenkezőleg.

7/10

A Priscilla még pár napig biztosan elcsíphető a hazai mozikban.