- Kultúr
- Cinematrix
- mozi
- film
- dráma
- a24
- sofia coppola
- elvis presley
- rocksztár
- zene
- rock and roll
- történelem
- memoir
- irodalom
- regény
- priscilla presley
- ajánló
- kritika
Mintha kést döfnének a szívünkbe, olyan érzés Sofia Coppola új filmjét nézni
További Cinematrix cikkek
- Kegyetlenül megdolgoztatta az agytekervényeinket Hugh Grant új vallásos thrillerje
- Az új Dűne-sorozat pont arról szól, amitől napjainkban a legjobban rettegünk
- Maradj csak szenvedő, irányítható és gyermek
- Ryan Reynolds felesége miatt újraforgatták a Deadpool & Rozsomák végét
- Jeff Goldblum fiai már kitalálták, mit szeretnének örökölni apjuk 40 millió dolláros vagyonából
Francis Ford Coppola lánya már kisbabaként a kamerák elé került, az 1972-es A Keresztapában szerepelt, végső soron azonban mégsem színészként találta meg saját magát. Inkább a túloldalon, a rendezői székben alkotott maradandót Sofia Coppola, aki az Öngyilkos szüzekkel vétette magát észre úgy igazán 1999-ben, majd az Elveszett jelentés című romantikus dráma alig pár évvel később Oscart is hozott az író-rendezőnek. Az Elveszett jelentés lett mindenféle túlzás nélkül Coppola magnum opusa, és teljesedett ki benne, hogy a készítő milyen érzékenységgel képes a magányról, a szomorúságról, az elidegenedésről beszélni – legfőképp a női nem szemüvegén keresztül. A későbbiekben Sofia Coppola igyekezett botránkoztatni, de a 2013-as bűnügyi dráma, a Lopom a sztárom a legjobb példa rá, hogy a direktor hiába csente el a Harry Potterből, és öltöztette tramplinak Emma Watsont, valahogy nem talált be a végeredmény.
Picit több mint 20 évet kellett várni arra, hogy Sofia Coppola megint valami emlékezeteset és végtelenül megrázót készítsen. Ez a Priscilla, amelyet február 1-jén mutattak be a magyar mozik, és Priscilla Presley 1985-ös Elvis és én című könyvét alapul véve beszél olyan hatásosan a toxikus párkapcsolatokról, mint arra a közelmúltban kevesen voltak képesek.
A Priscilla 1959-ben veszi fel a fonalat, amikor Priscilla Beaulieu egy Nyugat-Németországban található amerikai támaszpont közelében üldögél egy kávézóban. A Cailee Spaeny által játszott leányzó alig 14 éves a sztori elején, naiv bociszemekkel néz a világra, és persze érdeklődve mond igent, amikor meghívják egy buliba, ahol ott lesz a katonai szolgálatát töltő Elvis Presley, akit nyilván mindenki ismer. Elvisnek megtetszik Priscilla, annak dacára, hogy 10 év korkülönbség van köztük, és a fiatal rocksztár, valamint a diáklány között elkezd valamiféle szerelmi kapcsolat bimbózni. Széllel szemben, mert a szülők ellenzik a dolgot, sejtve, hogy a túlkoros Elvis nem lesz jó hatással Priscillára. Nem is tévednek ezzel kapcsolatban.
Sofia Coppola részéről igen váratlan döntés, hogy az Eufória és a Saltburn felfedezettjét, Jacob Elordit választotta ki, hogy bújjon a Király bőrébe. Merthogy a színész csak bizonyos szögekből emlékeztet Elvisre, a korábban az énekest játszó Austin Butlerhöz képest nyúlánkabb, sokkal magasabb. Ami a kedvelhetőséget illeti, Jacob Elordi legalább olyan karizmatikus Elvis Presley, mint a 2022-es, Baz Luhrmann-féle Elvisben főszereplő Butler volt. Ugyanakkor ez az új Elvis-film, mely Priscilla nézőpontját veszi alapul, egészen más oldalát mutatja meg a rocksztárnak. Elvis itt is szimpatikusnak láttatja magát, igazi sármőr, de ott van az első pillanattól a karakterében valami nyugtalanító, hiszen szemrebbenés nélkül kezdi groomingolni a bőven kiskorú Priscillát, majd behálózza, gyógyszerezi, hitegeti és végül teljesen kifordítja magából a tinédzsert.
Ami a rendezőnek eddig is nagyon ment, azt a Priscillában csúcsra járatja. Cailee Spaeny nagyszerűen hozza a sebezhető kislányt, aki szerelme miatt képes Elvis családjához Memphisbe költözni, a tanulmányait is kis híján beáldozni és ott várni a fickóra, amikor az éppen filmekben főszerepel, vagy sikítozó lányok kórusa által kísérve ad megakoncerteket. Amilyen szűzies kislányként ismerkedünk meg Cailee Spaeny Priscillájával, hősnőnk úgy hasonlik meg a nagyjából kétórás játékidő alatt, a haját feketére festeti, erős sminket kezd hordani, mindenben Elvis parancsait követi, aki néha megveri későbbi nejét, máskor pofátlanul megcsalja.
Sofia Coppola azonban bátran teszi fel a kérdést, vajon meddig lehet tűrni ezt a fajta mérgező kapcsolatot, és mikor jön el az a pont, amikor muszáj megálljt parancsolni a zsarnoknak.
Ez az új Elvis-film jó mélyen beleássa magát a főszereplők házasságába, amely csúnyán dugába dől, és felkavaró részletei miatt néha mi magunk is úgy érezzük a vászon előtt ülve, mintha kést forgatnának a szívünkben. Valószínűleg Priscilla Presley is így érezte magát anno, akinek a feljegyzéseit meglepő pontossággal vitte filmre Sofia Coppola, a regényadaptációt látva Elvis exneje el is sírta magát a velencei filmfesztiválon megtartott premieren.
Amennyire a Priscilla elmerül a sztárházasságban, némiképp ellentmondásos tény, hogy a filmen mégis úgy lehet érezni, hogy felszínes. Bemutatja az otthon hagyott és elfelejtett nej unalmát és szenvedéseit, mégsem merül túl mélyre Priscilla Presley lelkivilágában, sőt... a vége is nagyon ad hoc, hirtelen. Elbírta volna ez a film, hogy feldolgozza Elvis halálát és Priscilla reakcióját, emiatt minden erénye ellenére kihagyott ziccernek is érezhető Sofia Coppola új filmdrámája. Jó film, de lehetett volna még ennél is jobb.
A Priscillának erényei bőven vannak: a fényképezés, a díszletek, a kosztümök, a frizurák fenomenálisak. Mintha valami retró divatreklám lenne az egész, de a jó értelemben.
Vizuálisan nagyon kielégítő a Priscillára ránézni, mert a korszellemet Coppoláék remekül megidézik. Jacob Elordi, mint fentebb is írtuk, szokatlan választás Elvis szerepére, de többé-kevésbé működik, a színész egy picit átmentett az Eufóriában látott toxikusságából ide, és az pont elég, hogy a Királyt a végére egy igazi rohadéknak lássuk. Priscillát pedig olyan áldozatnak, akit lehet sajnálni, de azért képes a tűsarkára állni. Nem hátrány, hogy Cailee Spaeny személyében sikerült egy olyan, feltörekvő színésznőt találniuk a készítőknek, aki a naivából lett rocksztárnejet ilyen átéléssel és természetességgel hozza.
A 2022-es Elvis-filmben kicsit az ember agyára ment már, hogy folyamatosan Austin Butler ringó csípőjét és egymás után a nagy Elvis-slágereket kellett – szinte maratonban – nézni és hallgatni. Ehhez képest a Priscillának jól áll, hogy jogi viták miatt nem sikerült megtömniük Sofia Coppoláéknak a Király zenéivel a filmet. Ennek köszönhető, hogy Jacob Elordi karaktere nem viszi el a figyelmünket, alig látjuk itt Elvist énekelni és előadni. Tényleg a nej fájdalmán és szenvedésén van a hangsúly. Ettől még a két Elvis-film nagyjából ugyanazon a szinten áll, kiegészíti egymást, ha valaki a régvolt rocksztár karrierjét és szerelmi életét is megismerné közelebbről, kéz a kézben kell megnéznie a produkciókat.
Félreértés ne essék, a Priscilla egy gyönyörű stílusgyakorlat, Sofia Coppola legjobb filmje az elmúlt két évtizedből, egy rendezőnő magára találása, de klasszikus nem lesz belőle.
Annak köszönhetően, hogy talán túl életszagúan ábrázolja a női unalmat, főleg a film második felében. Míg az első fele a filmnek valamilyen szinten elragad, a végére a történetmesélés összeesik, bezuhan a fináléra az addig biztosan masírozó forgatókönyv, és elmarad a katarzisélmény. A Priscilla különleges néznivaló ettől még, oldschool romantikus filmdráma, csak éppen romantika nélkül, és kendőzetlenül enged be minket Elvisék sűrűn beteges hálószobájába.
Más kérdés, hogy a grooming, a benne mutatott női szenvedés, megaláztatás, toxikus maszkulinitás, tinédzserkori kihasználás, erőszakosság miatt soha nem néznénk újra a Priscillát. Egyszeri élménynek, retró moziélménynek viszont pont megüti a szintet Sofia Coppola alkotása, amely hátha az elvakult Elvis-fanok szeméről lerántja az ellenzőt. Elvis Presley nem volt egy szent, sőt... épp ellenkezőleg.
7/10
A Priscilla még pár napig biztosan elcsíphető a hazai mozikban.