Az Érdekvédelmi terület (The Zone of Interest) című új, a hazai mozikba február 15-én érkező filmdráma egy rendkívül idillinek tűnő képsorral indít: egy fürdőruhás, németül beszélő famíliát látunk egy folyó partján, akik vidámak, a gyerekeik szaladgálnak, a felnőttek egymás közt susmorognak. Látjuk, ahogy összeszedik a cuccaikat, majd hazatérnek. A házuk otthonos, a kertjük szépen megművelt, a falon szőlő fut fel, és még egy kisebb medencéjük is van az udvarban.

Igen ám, de ez a ház nem akárhol áll, az auschwitzi koncentrációs tábor tőszomszédságában. 1943-ban járunk, ennek a filmnek pedig a főszereplője nem más, mint Rudolf Höss (Christian Friedel) és családja, akik úgy élik ignoráns és szenvtelen életüket, hogy mellettük pár méterrel zsidók ezreit végzik ki naponta.

Auschwitzról és a holokauszt borzalmairól készült már pár hatásos film, elég megemlíteni a Steven Spielberg által rendezett Schindler listáját, és hogy egy picit hazabeszéljünk, a Nemes Jeles László-féle Saul fiát. És ilyen nagy erejű drámák után azt hinné az ember, hogy a témakörben nem is lehet már újat mutatni a közönségnek. Jonathan Glazer rendezése azonban bebizonyítja, hogy akár egyetlen jól működő ötlet is elég hozzá, hogy úgy lesokkolja az embert egy holokausztfilm, hogy valami irtózatos nihil telepedjen rá utána.

Az A24-filmstúdió alkotásaitól persze már megszokhattuk, hogy nem húzzák vissza a kezüket, amikor az érzelmi pofonosztásról van szó, de az Érdekvédelmi terület ebből a szempontból különösen kegyetlen. Ugyanakkor egy nagyon nehéz filmélmény, hiszen a főszereplő náci család tagjai olyan szinten ellenszenvesek, és mondjuk ki, szörnyetegek, amire még a legdurvább horrorfilmek szadista főgonoszai közül is alig-alig találnák példát.

A főszereplő a már említett Rudolf Höss, az auschwitzi tábor-parancsnok, aki munkamániás, a legrosszabb fajtából, hiszen azon dolgozik éjt nappallá téve, hogy a leghatékonyabb módszerekkel égessék el az elgázosított zsidók holttesteit.

Mellette az Egy zuhanás anatómiájában látott Sandra Hüller bújik a nej otthonkájába, aki még urához képest is mestere az érzéketlenségnek, őt tényleg csak az érdekli, hogy családjával élje a kertvárosi áloméletet, az se számít, ha a szomszédból népirtás zajai, emberek sikolyai szűrődnek be. A lényeg, hogy ne süsse túl a vasárnapi csirkét. Még a gyerekek azok, akiken a leginkább tetten érhető némi empátia, de közülük is csak a kisebben. A nagyobb fiún már megmutatkoznak a náci agymosás tünetei, SS-katonának öltözik a srác, és issza apja szavait, miközben lovagolnak a környező réteken. Kizárva, hogy tőlük pár méterre viszik a zsidókat a vonattól a táborba.

Az Under the Skin készítőjének új filmje merész, nagyon merész. Az Érdekvédelmi terület vizuálisan szinte semmit nem mutat nekünk Auschwitzból. Persze, látjuk a füstöt okádó kéményeket, az őrtornyokat, és a Höss-család betonkerítésének tetején is drótháló van végighúzva – ám a holokausztot inkább csak halljuk. Végig. Könyörtelenül. Beszűrődnek ugyanis a szomszédból a náci katonák kiabálásai, a zsidók jajveszékelései, és az Érdekvédelmi terület legfőképp azért megrázó, mert az alkotók nem teszik egyértelművé, hogy honnan érkeznek a zajok. Vajon Sandra kisbabáját halljuk sírni, vagy egy zsidó kisgyereket? Hössék kutyája ugat, vagy a haláltábor őrkutyái?

A holokausztról az átlagember tud annyit, hogy a filmben hallható háttérzajokat mind azonosítani tudja. Például amikor a beérkező vonat zakatolása szűrődik be, mind tudjuk, hogy miről van szó, hogy hozták az újabb rabokat.

Az Érdekvédelmi terület nem esik abba a hibába, hogy megpróbálná közelebb hozni a nézőhöz a náci családot, Jonathan Glazer semmiféle empátiát nem mutat főszereplői iránt. A nemtörődömség egy dolog, de amikor Sandra Hüller karaktere egy ponton benyögi, mintegy mellékes megjegyzésként a szolgálólányának, hogy simán hamuként végezheti, ha ellenszegül, vagy amikor a táborparancsonokot játszó Christian Friedel egy díszes náci vacsorán is azon agyal, hogy miképp lehetne az ott jelenlévőket a legjobb módszerrel elgázosítani… nos, akkor esik le nekünk a vászon előtt ülve, hogy Hössék valóban lelketlenek. Az Érdekvédelmi terület feloldozást nem nagyon ad, bár elhinti, hogy az Auschwitz mellett élők között vannak olyanok, akik ételt csempésznek a szenvedő zsidóknak, annyi borzalmat látunk ebben a nagyjából 105 percben, ami után ez se jelent megnyugvást.

Benne van a pakliban, hogy az Érdekvédelmi területet a kor embere nem fogja tudni igazán értékelni, annak dacára, hogy a 76. cannes-i filmfesztiválon két díjat is elhozott a film, és az Oscaron öt kategóriában jelölték. Ennek egy oka van, hiába magasművészet és tősgyökeres művészfilm, nem szórakoztató nézni. Érdekes, de nem szórakoztató. Inkább abba a kategóriába esik, amiről remegve jön ki az ember, és nehezen alszik el utána éjszaka. Pedig alapjáraton nem horrorfilm, nincsenek jumpscare-ek, de az ember pszichéjét így is megterheli, afféle

Arra viszont nagy összegben mernénk fogadni, hogy az Érdekvédelmi területből egyszer kultfilm lesz, filmes iskolákban fogják tanítani a hozzáértők Jonathan Glazer hátborzongató mesterfogásait. Ezekből jó pár akad a filmben, nem csak az audiodizájnt, hanem a produkciós dizájnt tekintve is, Glazer pedig megérdemli, hogy piedesztálra emeljék e munkája után.

10/10

Az Érdekvédelmi terület február 15-től látható a magyar mozikban, mi feliratosan, eredeti hanggal láttuk a sajtóvetítésen.