Frank Herbert klasszikus regényét nem véletlenül tartották évtizedeken keresztül megfilmesíthetetlennek. A sok karaktert felvonultató, komplex, rétegzett, science fiction királydrámába olyan elismert rendezők buktak bele, mint Alejandro Jodorowsky, Ridley Scott és David Lynch. Igaz, hogy a Twin Peaks atyjának feldolgozását legalább bemutatták 1984-ben, de Lynch Dűnéje otrombán nagyot bukott – mind a pénztáraknál, mind kritikailag. A készítő is belátta, hogy mellényúlt, olyannyira, hogy az elkészült filmet inkább minden adandó alkalommal letagadta, és a későbbi újrakiadásokon se működött közre.

Annak a veszélye, hogy a Szárnyas fejvadász 2049-cel és az Érkezéssel a sci-fi műfajába berobbant Denis Villeneuve hasonlóképp járhat, nagyon komolyan fennállt. És a 2021 őszén bemutatott Dűne-film bizonyos tekintetben el is hasalt. Túlságosan felvezetés szaga volt az egésznek, egyértelmű volt a rendező szándéka, azaz felrajzolni Herbert univerzumát, elhelyezni a bábukat a sakktáblán, és egy olyan grandiózusnak ható sci-fi-filmet hozni a mozikba, amelyben hiába minimális a történet, a látvány és a hangorkán elég ahhoz, hogy a néző úgy érezze, valami fenomenálisat lát. Amennyiben a 2021-es Dűnébe nem castingolnak olyan sztárokat, mint Timothée Chalamet, Rebecca Ferguson, Oscar Isaac, Zendaya, és még napestig lehetne sorolni – tényleg igazi csillaghullás a szereplőgárda –, elképzelhető, hogy Villeneuve Dűnéje bukott volna. Ám, a színészek vért izzadva kihoztak annyit ezekből a papírmasé karakterekből, és a Dűne cím, valamint egy új nagy ívű űropera ígérete elegendő embert becsábított a mozikba, hogy a befejezetlenül hagyott film végül második felvonást kaphasson, és jobban belekóstoljunk Muad’Dib meséjébe.

Nagy szerencsénk, hogy így történt. A Dűne: Második rész az a fajta folytatás, amely mindenben rátesz egy lapáttal az első filmhez képest. Nem elég, hogy Paul Atreides végre a karakterfejlődés útjára lép, és valódi, kézzel fogható konfliktusokba keveredik. A Dűne 2-ben kirobban egy akkora háború, egy olyan konfliktus az Arrakis bolygón, amekkorát nagyvásznon még nem láttunk. A fenomenális, grandiózus akciójeleneteknek köszönhetően pedig az új Dűnét konkrétan olyan lelkesedéssel nézzük, mint egy kisgyerek, aki először jár moziban.

A Dűne 2 története mattra pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész abbamaradt, azaz miután az Atreides családot kiirtották, Paul (Timothée Chalamet) és édesanyja, Lady Jessica (Rebecca Ferguson) a fremenek népe közé menekülnek, oltalmat keresve a rájuk vadászó Harkonnenek elől. A Harkonnen család a sztori ezen pontjára érve valami irdatlanul vérszemet kapott, Villeneuve nem is húzza az időt, rögtön egy olyan összecsapással indít, amelyben hőseink kénytelenek minden körmükkel kapaszkodni, hogy túléljenek. Nem kell sok, alig 10 perc és az embert már a hideg rázza, ahogy az érdekes technológiákat használó jövőbeli katonák vadásznak a nemesi sarjra. Persze Paul Atreidest nem olyan fából faragták, aki megadja magát.

Lehet, hogy a 2021-es Dűnében Timothée Chalamet-nak még nem annyira volt tere a kibontakozásra, a folytatás azonban jórészt körülötte forog. A nagy kérdés a filmben, hogy a fiatal fiú kötélnek áll-e, elvállalja azt a súlyt, hogy a fremenek messiásává válik, vagy inkább a mindig morcos Chanival (Zendaya) kézen fogva elmenekülnek a felelősség elől. Chalamet a Dűne 2-ben abszolút megkapja a teret a kibontakozásra, és élményszámba megy a mindenét elvesztett figura vívódását nézni, ahogy Paul a fremenek útjára lép, és megpróbál beilleszkedni a sivatagi bolygó őslakosai közé. Zendaya hozza a kötelezőt, és Chani karaktere szinte észrevétlenül nő hozzá a szívünkhöz a film végére, míg a Silóban is remeklő Rebecca Ferguson afféle antihőssé avanzsál. Amit Lady Jessicával csinál a Dűne 2, amilyen szálat ő kap, önmagában is megállná a helyét, pedig vannak itt még nagyszerű színészek és alakok. Ki kell emelni Javier Bardemet, aki a szektavezér és a legendákban minden áron hívő Stilgar szerepében lopja a show-t. Stilgar az, aki a történetét tekintve kicsit színtelen, szagtalan, kidolgozatlan első részhez képest még meglepő módon humort is csempész a Dűne 2-be.

Mi lenne ez a film főgonoszok nélkül, és a Dűne 2-ben bizony olyan arcok állnak a sötét oldalon, akiket velejéig lehet gyűlölni. Kezdve a visszatérő Stellan Skarsgarddal, akinek Harkonnen bárójából lehet, hogy egydimenziós genyát csináltak a könyvhöz képest, mégis összeszorul az ember gyomra, akárhányszor felbukkan a vásznon ez a kopasz monstrum. A Harkonnenek amúgy is odateszik magukat ebben a filmben, Dave Bautista mostanra teljesen levetette magáról a vicceskedő és bugyuta Draxet, és valami hasonlót tesz meg Hollywood újdonsült szépfiúja, Austin Butler, aki egy igazi szociopata gyilkológép sápadt bőrébe bújva színészkedik úgy, mintha egy vérfagyasztó horrorfilmből rángatták volna elő. Kiváló ellenpontja Paul Atreidesnek a frissen behozott Feyd-Rautha Harkonnen karaktere, hiszen ők ketten olyan párharcot is lerendeznek, ami a Star Wars Luke Skywalkerét és Darth Vaderét simán a sarokba ülteti.

A Dűne 2 egy okos blockbuster meditatívan csordogáló történettel, mégse érezzük lassúnak a filmet. Köszönhetően annak, hogy mindig jól adagolva érkezik benne a nagy volumenű akció, és amikor azt mondjuk, hogy az új Dűne űreposzi méreteket ölt, akkor azt tessék nagyon szó szerint érteni. IMAX-ben, megközelítőleg 4:3-as arányban, rendesen bedurrantott hangrendszerrel néha kapaszkodni kellett a szék karfájába, másképp simán kifújt volna onnan Villeneuve lázálomba illő sci-fi-látomásának lendülete. Hidegrázós az összes összecsapás, legyen szó közelharcról, vagy arról, hogy különös űrhajók lebegnek, hatalmas tankok masíroznak és lövik egymást. Nem beszélve az óriásférgekről, a féreglovaglás, ami körül részben forog a Dűne 2, olyan adrenalindús jelenetsorokat eredményez, amilyeneket szökőévente egyszer lát az ember. Hans Zimmer zenéje patent, a vissza-visszatérő főtémát nem tolják túl, és éppen ezért „epic” minden alkalom, amikor a jól ismert dallamok felcsendülnek. Tegyük hozzá, az IMAX-ben még mindig mániájuk, hogy túlságosan feltekerik a hangerőt, hogy majd megsüketül az ember, de ennyi veszélyt ezért a nagybetűs moziélményért érdemes vállalni.

Katartikus. A Dűne 2 végre elhozza azt a kielégülést, amit az első résztől is elvártunk volna, és nézőként a végére eljutunk odáig, hogy kaparjuk a falat, hogy a Warner adjon egy valagnyi pénzt Denis Villeneuve-nek, illetve legyen türelemmel a stúdió, hogy A Dűne messiását is értelmes módon feldolgozza a rendező. A második részben nagyon ráérzett Villeneuve erre a Dűne-dologra, és minden bizodalmunk meg lehet benne, hogy ő aztán képes épkézláb trilógiává bővíteni az új mozifranchise-t. A Dűne 2-vel instant klasszikust alkotott, olyan sci-fis mérföldkövet, amit lehetetlen lesz megkerülni az ez után érkező tudományos-fantasztikus alkotásoknak. Még az Avatar 3-nak se lesz könnyű dolga, mert James Cameron szerelemprojektje kezd kissé önismétlővé válni, míg a Dűne a második filmre újra feltalálta saját magát.

Villeneuve hiába nem szereti a párbeszédekben gazdag mozifilmeket, és nem is készít ilyeneket, ezt az introvertált karakterekre felhúzott Dűne 2-t is várhatóan óriási sikerre viszi, és robbantani fog a kritikai elismerések után box office tekintetében is. És ami az igazán döbbenetes, hogy bár a három órához közelít a játékidő, a Dűne: Második rész nem bicsaklik meg, az előző filmben megismert sakkbábuk beadják egymásnak a mattot. Bár a nagy finálé felvezetésében érezhető egy apróbb törés az addig zseniálisan áramló történetmesélésben, és kapunk egy „na most akkor gyűrjük le végre a rosszfiúkat” szakasz, a Dűne 2 mint modern sci-fi mégis tökéletes.

10/10

A Dűne: Második rész február 29-től látható a magyar mozikban.