Az amerikai FX-csatorna kemény fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntöttek, hogy – miután az NBC 1980-ban már egy élményszámba menő miniszéria formájában képernyőre ültette – most ők is feldolgozzák James Clavell klasszikusnak számító regényét. Idehaza február 27-én mutatkozott be a Disney+-on A sógun, amely 1600-ba kalauzol, egy megosztott Japánba, ahol vérszomjas régensek marakodnak a hatalomért. Ebbe a politikailag feszült helyzetbe keveredik bele az angol hajótörött tengerész, John Blackthorne, aki közel kerül egy titokzatos tolmácsnőhöz, Lady Marikóhoz, eközben pedig a sógunságtól és a hatalomtól ódzkodó, számkivetett Lord Toranaga fontos emberévé is válik.

A sógun patinás, nagyívű, drámai eposzként futott be pár napja a tévéképernyőre, melynek készítőivel, a Top Gun: Mavericket íróként jegyző Justin Marksszal, valamint nejével és alkotótársával, a novellistaként díjazott Rachel Kondóval beszélgettünk egy videós interjú keretein belül.

A sógun alkotói az Indexnek arról beszéltek,

• mennyire ijesztő egy ekkora irodalmi klasszikus adaptálása,
• befolyásolta-e őket az eredeti, 1980-as miniszéria,
• zavarja-e őket, ha a sorozatukat a Trónok harcához hasonlítják,
• lehetséges-e erőszakmentes szamurájsorozatot készíteni,
• és okozott-e köztük házastársi viszályt, mire megírták a széria forgatókönyveit.

A sógun egy igazi irodalmi klasszikus. Hogyan álltak neki az adaptálásának? Nem ijesztette meg önöket a feladat?

Justin Marks: Ha lett volna bármi fogalmunk róla, hogy mennyire ijesztő munka lesz ez, valószínűleg soha nem mondunk rá igent. De így van ez minden jó dologgal az életben, senki nem tudja, milyen nehézségek várnak rá, mégis jobb esetben belevág a feladatba. Ettől még futottunk bele hibákba, mialatt a sorozaton dolgoztunk, de alkotóként vállalni kell ennek a veszélyét. Pont ahogy a főszereplők is hibáznak néha a szériában, amikor felveszik a kapcsolatot egy számukra idegen kultúrával. Ettől még eljutnak a végére, ahova hivatottak eljutni, és valahogy mi is így voltunk A sógunnal.

Rachel Kondo: Egy picit naivan álltunk hozzá, valljuk be. Rengeteg ötlettel a tarsolyunkban csatlakoztunk be a készítésbe. Úgy voltam vele, hogy alapból is egy izgalmas történetről van szó, japán emberként meg pláne lelkes voltam, hogy a kultúrámról mesélhetek. Majd jött a feketeleves, amikor rájöttem, hogy japán–amerikainak lenni kicsit sem ugyanaz, mint tősgyökeres japánnak, aki ott is él. Az efféle elképzeléseinket, prekoncepcióinkat teljesen el kellett engednünk, öt évbe telt, hogy beletanuljunk, hogyan rakjuk össze ezt a sztorit, és miképp dolgozzuk fel a könyvet. Japán producerek és tanácsadók garmadájával működtünk közre, hogy A sógun realisztikus legyen.

Az eredeti, 1980-as minisorozatba belenéztek?

Justin Marks: Színtisztán a könyvet adaptáltuk, a régi sorozat ebből a szempontból nem érdekelt bennünket. Más tekintetben viszont igenis izgalmas az a minisorozat, mert fontosnak gondoltuk, hogy megértsük, miért volt akkora kulturális hatása, hogyan és mivel sokkolta az akkori nézőket annyira, hogy mindenki azt nézte, mindenki A sógun hatása alá került az Egyesült Államokban. Annak a kornak is megvoltak a maga kliséi, napjainknak is megvannak. Művészként az a dolgunk, hogy új kliséket alkossunk, ezért olyan formába gyúrtuk ezt a sztorit, ami befogadható mind az amerikai, mind a japán nézőközönségnek.

Nagy volumenű sorozat lett A sógun, grandiózus látványvilággal, sok szereplővel. Hányan dolgoztak rajta hozzávetőlegesen?

Justin Marks: A forgatások alatt heti háromszor teszteltük a Covid miatt az embereket, és mindenki kapott egy sorszámot. A munkálatok vége felé mentem oda az egyik nővérhez, és kérdeztem meg tőle, hogy csak kíváncsiságból… mondja már meg, mekkora számnál tartunk. Azt felelte, már jócskán háromezer felett. Ekkor esett le, hogy hány ember kötelezte el magát A sógun mellett, hányan tették bele a munkájukat tizenegy hónapon keresztül. Nem beszélve az előkészületekről, az utómunkáról… mert monumentális és megfeszített munka volt. A stábunk nemzetközi volt, jöttek szakemberek Kanadából, az Egyesült Államokból, és főleg Japánból. Egy hadseregnyi emberre volt szükség, hogy A sógun ebben a formában megvalósuljon.

A sógunhoz hasonló sorozatok manapság sem kerülik el azt, hogy az emberek a Trónok harcához hasonlítsák őket. Mit szólnak hozzá, ha ez megtörténik?

Justin Marks: Nekünk nincsenek sárkányaink!

Rachel Kondo: Hatalmas rajongója voltam a Trónok harcának, minden évadot néztem, és végig rágtam rajtuk a körmömet. A mi sorozatunk és a Trónok harca közötti egyetlen hasonlóság azonban a nagy léptékben és a terjedelemben található meg. Nagy vásznat próbálunk befesteni ebben a tíz epizódban. A sógunban nincsenek sárkányok, átvitt értelemben viszont nálunk is képviseltetik magukat a sárkányok, ahogy tűzokádó bestiaként felbukkannak, csak éppen az emberi interakciókban, a hétköznapi konfliktusokban robban ki belőlük a láng.

Justin Marks: A Trónok harca sikere teljesen megérdemelt volt, megvan abban a sorozatban az összes olyan elem, ami jól működik a tévében. Sok, mindenféle háttérből érkező és motivációval rendelkező, kiismerhetetlen karakter bukkan fel benne, miközben egy nagyon jó történet a magja, ami arra sarkall, hogy nézze az ember tovább és tovább, mert hajt a kíváncsiság, tudni akarjuk, ki ül végül a trónra. Nekünk is megvolt az a kiváltságunk, mint a Trónok harca sorozat készítőinek, vagyis egy komplex, izgalmas és kulturálisan megkerülhetetlen regény állt a rendelkezésünkre, hogy adaptáljuk. Egy igazi hetvenes évekbeli klasszikus, James Clavell tollából. A sógun is egy bestseller, igaz régebbi, de hasonlóan mély és megjutalmazza az olvasót, mindenki számára érthető, hozzáférhető és élvezhető könyv.

George R. R. Martin is valami hasonlóan populárisat írt, mint James Clavell, és úgy gondolom, Clavell erősen inspirálhatta Martint. Ha nincs A sógun, lehet, hogy nem lett volna Trónok harca se.

A sógun egy elég véres, kegyetlen sorozat lett. Mit gondolnak, lehetséges szamurájos sorozatot készíteni erőszak nélkül, vagy ez a műfaj szükséges velejárója?

Justin Marks: Producerként mindig is az volt a véleményem az erőszak megjelenítésével kapcsolatban, hogy felelősségteljesen kell hozzáállnunk. Nem szeretem az olyan sorozatokat, amelyek hatásvadász módon véresek, és túlzásba is esnek vele. Az erőszakot úgy kell ábrázolni, ahogy a valóságban is hozzáállunk, félünk tőle és megdöbbent minket. A sógunban is hasonlóképpen kezeljük a dolgot, a karaktereket megrázza egy-egy haláleset. A normális reakció ezekre nézőként az, hogy látjuk őket a tévében, sokkolnak bennünket és elborzadunk, azt kívánjuk, legyen már vége. Figyeltünk rá, hogy A sógunból ne lehessen azt érezni, hogy minket izgat az erőszak, mert nincs így. Egyik készítő se így állt hozzá.

Rachel Kondo: A véres jeleneteket elkerülni nem lehet, mert akkor nem lenne pontos az adaptációnk, megsínylené a hitelessége. Elsősorban a történelmi hitelességre gondolok itt, mert ez egy olyan korszak volt, ami teli volt erőszakkal.

Justin Marks: Ez így van, az önmérsékletet sem szabad túlzásba vinni, és úgy tenni, mintha nem lett volna egy véres hely az akkori Japán. Ugyanakkor dicsőíteni sem szabad az erőszakot. Nagyjából így lőttük be A sógunt, egyik irányba se akartunk eltévelyedni.

Az a különleges helyzet áll elő A sógunban, hogy három karaktert is főszereplőnek hívhatnánk. Ki ennek a történetnek az igazi főhőse önök szerint?

Justin Marks: Ez is a könyvnek köszönhető, hogy annyira komplex karaktereket alkothattunk, akik önmagukban is megállnák a helyüket főszereplőként. Azok, akik kiemelkednek a sztoriból, nyilvánvalóan egyrészt Lord Toranaga, aki tulajdonképpen a címszereplő, körülötte lebeg a nagy kérdés, hogy neki kellene-e végül sógunná válnia. Ott van persze még Mariko, akinek a figurája Lady Gracián alapszik, és aki igyekszik a saját élete felett átvenni az uralmat. Na és Blackthorne-ról se feledkezzünk meg, aki a sorozatnak egyfajta főgonosza. Elvégre egy idegen kultúrába érkezik meg hódítóként, és a helyiekre próbálja minden áron rákényszeríteni az akaratát, ám a történet előrehaladtával falakba ütközik, és bizony rá kell jönnie, igazából Japánban addig nincs szava, amíg nem adnak neki.

Férj-feleségként dolgoztak a sorozaton, mennyire okozott ez önök közt feszültséget? Kreatív munka az írás, ami néha hozhat konfliktusokat.

Rachel Kondo: Mindenképpen egy érdekes tapasztalás volt, és megvoltak a maga pillanatai. Justin forgatókönyvíró, én legfőképp fikciót írok. Mindketten az egyedi nézőpontunkat hoztuk az íróasztalhoz, és sokat tanultam e közben erről a fickóról, aki itt ül most mellettem. Olyan tulajdonságait láttam meg Justinnak A sógun alkotása közben, melyeknek még a létezéséről se tudtam korábban.

Justin Marks: A sorozat „hangja”, ahogy a karakterek beszélnek, kifejezik magukat, Rachel keze nyomát dicséri, minden mondatot Rachel szűrt át. Ő csiszolta szépre, mélyre és jelentőségteljesre a párbeszédeket. Én legfőképp a sorozat struktúráján dolgoztam, a narratíva egészén, néhány viccesebb megszólalást is én helyeztem el a szkriptben, és rendkívül élveztem, hogy producerként felügyelhettem A sógunt. Le voltak osztva a feladatok, de persze voltak összeütközések, folyamatosan javítgattuk egymás munkáját, oda-vissza vándoroltak köztünk a forgatókönyvek draftjai, és amikor a határidő nagyon szorított már, az üvöltözésig is elmentünk.

Rachel Kondo: De félreértés ne essék, végül mindig az enyém volt az utolsó szó!

A sógun (Shogun) első két része magyar felirattal nézhető meg a Disney+-on.