Sokunk számára a 2004-ben indult Lost volt „a sorozat”, ami miatt vallásos áhítattal ültünk le a képernyő elé. Nemcsak nagyon szerethető karakterek gondoskodtak arról, hogy elmerüljünk ebben a repülőszerencsétlenséges, lakatlan szigetes történetben, hanem az is, hogy az írók jó ütemben, epizódról epizódra dobálták be az újabb hátborzongató rejtélyeket. Misztikum terén számos későbbi produkció igyekezett felvenni a versenyt a Losttal, de ramaty befejezés ide vagy oda, ki kell jelenteni, hogy ez a fajta high-concept sci-fi csúnyán meghalt az ABC sorozatával együtt. Talán a Westworlddel és a Black Mirrorral kerültünk a legközelebb az elmúlt években ahhoz, hogy ezt a zsánert visszahozzák, de mind a western kalandparkos széria, mind a modern társadalmi nyavalyákra reflektáló Charlie Brooker-produkció kifújt egy idő után, és képtelenek voltak relevánsak maradni.

Csak titokban mertünk reménykedni abban, hogy talán majd a Netflixre készülő, március 21-én bemutatott A 3-test-probléma hozhat megváltást, mely Liu Cixin kínai regényíró trilógiájából, többnyire az első kötetből merít nagy kanállal. Egy olyan monumentális hard science fictionből, ami nem könnyen engedi magához közel az olvasókat: bonyolultsága, tudományossága miatt sokan legalább annyira nehezen adaptálhatónak tartották egészen idáig, mint a Dűnét. A Netflix nyolc részes sorozata felett ráadásul Damoklész kardjaként lebegett az a tény is, hogy az alkotópárost David Benioffnak és D. B. Weissnek hívják, akik a Trónok harcával csúnyán befürödtek. Amikor már nem állt rendelkezésükre a George R. R. Martin-féle A tűz és jég dala, nem tudták értelmesen továbbfűzni és befejezni a cselekményt.

A 3-test-probléma 1966-ban indít. A kommunista Kínában járunk, ahol a kulturális forradalom nevében egy pódiumon, a tömeg szeme láttára éppen agyonvernek egy fizikaprofesszort. A nézőseregben ott áll Ye Wenjie (Zine Tseng) is, legalább annyira tehetetlenül, mint amikor Arya Stark nézte, ahogy az apját, Ned Starkot lefejezik. Érdekes kis párhuzam, hogy rögtön a pilotban ekkora áthallás van a Trónok harcával, de engedjük el, mert ezen felül túl sok kapcsot nem találunk a két regényadaptáció között. Főleg, hogy a sztori ezt követően előreugrik jó pár évtizedet, méghozzá 2024-be, ahol megint csak dézsából öntik ránk a furcsaságokat… híres tudósok lesznek egyik napról a másikra öngyilkosok, de ha ennyi nem hozná ránk a frászt, a nagy koponyák baljós számsorokat látnak maguk előtt lebegni, nemlétező technológiára épülő VR-headsetek bukkannak fel a semmiből, és az első rész végén úgy tűnik,

Az a WTF-faktor, amit hosszú évek óta hiányolunk a sci-fi-sorozatokból, itt bizony páros lábbal rúgja ránk az ajtót, a karakterek úgy nyomják a tudományos szövegeket, hogy néha vissza kell tekerni. Nagy kár, hogy főleg a jelenkori szálon pár rossz színészválasztásnak és ihletetlen alakításnak köszönhetően kidob minket a műélvezetből a monotonitás. Főleg az Eiza González-féle Auggie lóg ki a sorból, aki egyszerűen képtelen eladni nekünk, hogy személyében zseniális koponyáról van szó, de még a Trónok harcából ismert John Bradley-nek is időre van szüksége (kb. két epizódra), hogy belerázódjon Jack Rooney eljátszásába. Pedig neki aztán mennek a bohókás figurák, és mégis így esik.

Jó hír, hogy azért vannak, akik az első perctől kiválóak, a cinikus és elszánt nyomozót hozó Benedict Wong mindent pénzt megér ebben a sorozatban, és  legalább ilyen jól áll a kőkemény sztoikusság Liam Cunninghamnek. A múltbéli szálon pedig Zine Tseng viszi a hátán a show-t, de olyan szinten, hogy a „flashback-jelenetek” a kommunista körítéssel túlszárnyalják a jelenkori eseményeket.

David Benioff és D. B. Weiss munkája az évadkezdést elnézve felemás végeredményt ad, hiszen a világépítés, a misztikum bemutatása, a rejtélyek bedobálása terén a duó jelesre vizsgázik, a 21. századi főszereplőket tekintve és az ő dialógusaikat hallgatva viszont az alkotók alulteljesítenek. A jelenben egyelőre a VR-szál a legizgalmasabb, hogy azt vajon hova fogják kifuttatni, de az első válaszok egyikét már egészen korán, a második részben megkapjuk, miszerint egy inváziós sci-firől lesz itt szó. Kérdés, hogy a maradék hat epizódban mit kezdenek ezzel az egésszel, mennyire vállalják be a Lostéhoz hasonló őrült fordulatokat.

Bár a sorozat főcíme abszolút felejthető és középszerű, a Trónok harca, a Sárkányok háza, és a Westworld dallamait jegyző Ramin Djawadi zenéjével bizonyos jeleneteket új magasságba emel. Ami paranoid és feszült hangulat A 3-test-probléma elején fellelhető, azért mind legfőképp Djawadi muzsikája a felelős. Ami a vizualitást illeti, ha már itt a technikai megvalósításnál tartunk, a Netflix új sci-fije teljesen hozza az elvárhatót. Itt megint csak a VR-játékot tudjuk emlegetni, ahol a régi korok kultúrái és népei számunkra is egészen szájat eltátóan köszönnek vissza.

Talán ennyiből is látszik, hogy bár a Lost-nézős hangulatot újra átélhetjük benne, A 3-test-problémával háromnál bőven több probléma akad. Ennek ellenére egy olyan sci-firől van szó, ami megtornáztatja az agyunkat, ezt aztán nem lehet csak úgy a háttérben nézegetni, miközben főzünk-mosunk-vasalunk, mert akkor simán lemarad az ember, és fel se veszi többet a fonalat. Pedig hát érdemes, mert az oldschool misztikus sorozatok hagyományainak megfelelően minden rész végén ott éktelenkedik egy-egy hatalmas cliffhanger, így ember legyen a talpán, aki megállja ezt a Netflix-szériát darálás nélkül.

7,5/10

A 3-test-probléma szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Netflixen.