- Kultúr
- Cinematrix
- tévé
- film
- streaming
- netflix
- premier
- anya taylor-joy
- thriller
- 60-as évek
- időutazás
- misztikus
- dráma
- edgar wright
- kritika
- rejtett kincs
- tv
Végre a Netflixre is befutott Anya Taylor-Joy túlfűtött thrillerje
További Cinematrix cikkek
- Egy ültő helyünkben végigdaráltuk Stephen King kedvenc misztikus sorozatát
- Kegyetlenül megdolgoztatta az agytekervényeinket Hugh Grant új vallásos thrillerje
- Az új Dűne-sorozat pont arról szól, amitől napjainkban a legjobban rettegünk
- Maradj csak szenvedő, irányítható és gyermek
- Ryan Reynolds felesége miatt újraforgatták a Deadpool & Rozsomák végét
Elvégre Edgar Wright rendezését egy olyan időben, 2021 novemberében mutatták be, amikor a Covid-járvány miatt a moziba járási kedv minimális volt. Emiatt történhetett, hogy A vezércselben közkedveltté vált Anya Taylor-Joy arca hiába nézett hívogatóan a plakátokon, a pénztáraknál rondán megbukott ez a brit produkció. Pedig jól sikerült, nagy kár tehát, hogy pár nappal ezelőttig, március 31-ig kellett várnunk rá, hogy streamingen elérhetővé váljon az egyesek által tévesen horrornak bélyegzett rejtett kincs. A Netflixnek hála viszont már a tévében is élvezhetjük a túlfűtött és beteg fordulatokban dagonyázó thrillert. De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az alapoknál!
A történet középpontjában egy Ellie Turner (Thomasin McKenzie) nevű fiatal nő áll, aki vidékről költözik fel Londonba, hogy divattervezőnek tanuljon. A nagyváros nyilván egy-kettőre le is nyűgözi hősünket, akinek kívülállóságát és naivitását gyorsan kiszagolják koleszos társai. Egészen pontosan Jocasta (Synnove Karlsen), aki iszonyatos és visszataszító módon kezdi Ellie vérét szívni, és ez az állóháború addig fajul, hogy Thomasin McKenzie karaktere iskola mellett kénytelen elszegődni egy bárba dolgozni, és a Sohóban egy fura öregasszonytól (Diana Rigg) lakást bérelve megpróbálni a saját lábaira állni.
A fordulat akkor jön, amikor a film szépreményű főszereplője éjszakánként a neonfénytől bevilágított szobájában álomra hajtja a fejét, és ilyenkor a hatvanas évek Londonjában találja magát. Nem is akárhogy, hanem egy énekes sztárnak készülő másik fiatal nő, Sandie Collins (Anya Taylor-Joy) bőrébe bújva.
Nagyon bizarr és nagyon érdekes felütéssel indít az Edgar Wright által írt sztori, az amúgy is retrofanatikus Ellie alig bírja ki estig, hogy végre ágyba bújjon, és saját problémáit maga mögött hagyva pár órára egy másik életet élhessen. Már-már elgondolkozhat rajta a néző, hogy micsoda Alíz Csodaországban-modernizálás ez, csakhogy az Utolsó éjszaka a Sohóban a Lewis Carroll által írt meseregényhez képest is horrorisztikus fordulatokat vesz. Ellie álma rémálomba fordul át, a nő képtelenné válik, hogy a valóságot megkülönböztesse a képzelettől, és a múlt árnyai még az ébren töltött óráiban is üldözni kezdik őt. Egészen szó szerinti értelemben.
Az Utolsó éjszaka a Sohóban főképp a bravúros operatőri munkának, az érdekes kamerakezelésnek, a fényekkel és tükrökkel való kreatív játszadozásoknak köszönhetően csak úgy árasztja magából a nagybetűs hangulatot, a nosztalgiát, a „régen minden jobb volt” életérzést. A díszletekért és kosztümökért felelős szakemberek nagyszerű munkát végeztek, a modern mellett a hatvanas évekbeli London is a maga álomszerűségében megkapó. Kell persze a sikerhez az, hogy a korábban A vezércselben brillírozó Anya Taylor-Joy itt is lehengerlő legyen, lopva a show-t az amúgy szintén nem ügyetlen, a JoJo Nyuszi óta ismertebb Thomas McKenzie-től. Kettejük misztikus kapcsolata, bár nem a legkidolgozottabb és legalaposabban elmesélt, a fiatal színésznők alakításainak köszönhetően remek felfedeznivaló. Na és adjuk hozzá a Doctor Who egykori Dokiját, Matt Smitht, aki felkavaró toxikus maszkulinitással tölti meg a feltörekvő énekesnő regéjét.
Tragikus, hogy Edgar Wright 2021-es filmjéből simán lehetett volna egy modern klasszikus. Csakhogy valahol a 60. perc környékén történik egy igen erős zsánerváltás, és a túlfűtött, erotikus és egészen csavaros thriller átfordul valami másba. Horrorparódiába talán? Igazi horrornak nem mernénk nevezni a végét, mert bár vannak szellemek és jumpscare-ek, mind olyannak érződnek, mintha valami „olcsójános” ötletei lettek volna. Nem ijedünk meg tőlük, kicsit a hátunkat borzolják, de ennyi az egész. Inkább kellemetlenül hat a horrorköntös, és a legutolsó jelenetre már annyira bizarrá válik az egész, hogy a finálét képtelenség máshogy értelmezni, mint álomként. Vagy ha nem annak szánta Edgar Wright, akkor bizony ebbe a történetbe az író tolla csúnyán beletört, attól függetlenül, hogy
a legnagyobbnak szánt fordulat működik a filmben, és üt is, mint a KETTŐHÚSZ.
Annyi biztos, hogy az Utolsó éjszaka a Sohóban ritka kreatív módon mesél a nemek harcáról, és amíg a thrillerek ösvényén marad, ez a film újszerűnek és megkerülhetetlennek érződik. Valamilyen szinten az a csoda, hogy az erős kezdéshez képest csak ennyire rontották el a befejezést, és még így is egy nagyon erősen ajánlott néznivalóról van szó. Főleg úgy, hogy most már kimozdulni se kell érte, csak leemelni a távirányítót a polcról, az meg nem akkora kérés egy jó szórakozásért cserébe, ugye?
7,5/10
Az Utolsó éjszaka a Sohóban szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Netflixen.