Kezdjük ott, hogy a 2019-ben bejelentett, Patricia Highsmith klasszikus regényén, A tehetséges Mr. Ripley-n alapuló produkció eredetileg 2020-ban már forgott volna, ám jött a koronavírus-járvány, durva csúszásokat és leállásokat okozva. Sebaj, a stáb nagy nehezen, 2021-ben elvégezte a munkáját, csakhogy a Showtime tévécsatorna, amely eredetileg képernyőre tűzte volna, passzolta az Andrew Scott főszereplésével felvett nyolcrészes thrillert.

Felmentőseregként jött azonban a Netflix, ahogy azt sűrűn szokta, és kihalászta ezt a gyöngyszemet, kvázi megmentve attól, hogy valamelyik íróasztalszekrénybe elzárják, és soha ne lássa meg a napvilágot. Pontosan ezért annyira lehangoló, hogy hiába teltek el napok a premierje óta, a Ripley-t nem kapta fel a nézőközönség. Cikkünk írásának pillanatában a 7. helyen áll a streamingszolgáltató top 10-es listáján Magyarországon, és más országokban se sokkal jobb a helyzet, egyedül az íreknél férkőzött a második helyre, valamint a finneknél, a letteknél, az észteknél és a máltaiaknál a harmadikra, mindenütt máshol rosszabbul áll.

Pedig ez sorozat aztán igazán megérdemelné, hogy felkapják. Nemcsak azért, mert a fekete-fehéren fényképezett Ripley gyönyörűen fest még kisképernyőn is, hanem mert lassúsága és ráérőssége ellenére egy izgalmasan hömpölygő történetről van szó, melynek az a legnagyobb erőssége, hogy minden más eddigi feldolgozástól – például az 1999-es A tehetséges Mr. Ripley-től – is olyan bátran tér el stílusában.

A Ripley sztorijának középpontjában egy New York-i csaló, Tom Ripley áll, akit az az Andrew Scott alakít, aki számtalan alkalommal bizonyította, hogy az ehhez hasonló pszichopaták bizony nagyon jól állnak neki. Ő játszotta anno a Sherlockban az ördögi Moriartyt, és valami hasonló gonoszságot és szenvtelenséget hoz elő magából ebben az új Netflix-thrillerben is. Mindegy, hogy éppen mit sem sejtő ártatlanoktól csal ki késedelmi díjat, vagy egy Olaszországban lebzselő újgazdag piperkőc egykori haverjának kell kiadnia magát, Andrew Scottból árad valami hátborzongató nyugalom, ami tökéletessé teszi a főszerepre. A felkavaró és fordulatos eseményeket az indítja be, hogy egy kőgazdag hajógyáros, bizonyos Herbert Greenleaf (Kenneth Lonergan) felkeresi Ripley-t, hogy segítsen neki, mert fia, Dickie (Johnny Flynn) valahol Nápoly mellett keresi önmagát, de az öregúr szerint itt lenne már az ideje, hogy a fiatalember felnőjön, és visszatérjen az USA-ba.

Andrew Scott Ripley-je felvonja a szemöldökét, mert hát ő a valóságban nem ismeri Dickie-t, ugyanakkor igent mond az ingyenvakációra, úgyis a nyomában vannak a hatóságok. Aki látta A tehetséges Mr. Ripley legutóbbi feldolgozását, az jól ismeri a fordulatot, a csaló odaédegesti magát az Atrani nevű kisvároskában éldegélő Dickie-hez és barátnőjéhez, Marge-hoz (Dakota Fanning), és egy ponton átengedi magát az őrületnek, egy erőszakba torkolló hajókázást követően átveszi a magát hol Hemingwaynek, hol Caravaggiónak képzelő író-festő-életművész ficsúr helyét.

Ami az igazán érdekes – legalábbis az első három epizódban, amíg el nem jutunk az első gyilkosságig –, hogy hogyan működik a három főszereplő dinamikája, amely egyfajta plátói édeshármasba fordul sok féltékenységgel, hazugsággal és árulással. Lassan halad a sorozat, és az írás terjengős, ugyanakkor a színészek remekül kárpótolják a türelmetlenebbeket is. Bár a Dickie-t az 1999-es egész estés változatban játszó Jude Law hanyag eleganciájához és sármjához nem tud felnőni az Egy életből és a Stardustból ismerős Johnny Flynn annyit sikerrel hozzátesz a sztorihoz, hogy simán átjön, miért kezd Ripley sóvárogni az általa élt magasélet iránt, végső soron lenyúlva azt. Dakota Fanninget, a női főszereplőt sajnos jó ideje nem láttuk sehol, de a színésznőhöz az állandóan gyanakvó, amatőr könyvíró Marge figurája tökéletesen passzol. Amennyire Andrew Scott feledteti Matt Damont, úgy ő is durván elhalványítja Gwyneth Paltrow-t.

Előzetesen lehetett tartani tőle, hogy rendben, a hatvanas évek New Yorkjának még jól állhat a fekete-fehér fényképezés. De mi van Olaszországgal? Nápolyt, Rómát és hasonló európai helyszíneket, amelyek nyáron mutatják a legszebb arcukat vétek így felvenni, nemdebár? Nos, a Ripley alkotóinak épp ez a legnagyobb bravúrja, hogy noiros köntösbe öltöztetik Itáliát. A remek beállítások, a jó ütemben érkező vágások teszik igazából mesterművé ezt a sorozatot. Nemcsak noirossá és klasszikus krimissé válik a hangulata a Ripley-nek ettől a húzástól, hanem művészfilmessé is. Valószínűleg főképp ez az a húzás az, ami nézettségi bukást csinál a limitált szériából, a lassú tempó mellett az oldschool körítés lefölözi az embereket, de garantáljuk, aki csak egy picit is kedveli a csavaros thrillereket, nem fog csalódni ebben a sztoriban.

Amennyire mesteri a fényképezés, mélyek a színészi játékok, olyan jó tempóban érkeznek a sorozatban a néha beteg, többnyire nagyon megrázó fordulatok – tegyük hozzá, valami hasonlót el is vártunk az összes epizódot író-rendezőként jegyző Steven Zailliantól, aki a Schindler listája mellett a Moneyballon, a The Irishmanen is dolgozott, illetve anno ő volt az HBO méltatlanul alulértékelt szériájának, az Aznap éjjelnek az egyik showrunnere.

A Ripley-nek végső soron a lassúság jól áll, mert megalapozza a pszichopata főszereplőjét a szériának, és már-már szekunder szégyenérzetet kiváltó élménnyé teszi nekünk, ahogy valamilyen szinten drukkolunk Andrew Scott karakterének, ahogy felveszi Dickie személyazonosságát, átver mindenkit, akit csak lehet, és bár a rémtettei miatt kiváltott bűntudat és az állandó paranoid hangulat rányomják a bélyegüket a férfi hangulatára, guilty pleasure-t nyújtanak Tom Ripley kalandjai. Főképp hogy a gyilkosságok és a hullák eltüntetései erőteljesen realizmusba hajlanak, némi groteszkkel megspékelve, azon a csónakelsüllyesztésen még mindig fogjuk a fejünket…

Mondjuk Freddie castingjába, és abba, hogy a magát nembinárisnak valló, de nőnek született Eliot Sumnert választották ki a meleg fickó eljátszására, bele lehet kötni, és elég rosszul is jön ki a dolog, mert a színészgárdából láthatóan lefelé lóg ki a művész, minden egyéb szempontból art house igényességű a széria.

Igen, lassú. Nem, nem tömegeknek való. Pont ezért drukkolunk neki, hogy a számok ellenére a Netflix, mondván nem minden a nézettség, és igenis számít a minőség, berendelje a folytatást. Az öt regényre rúgó Ripliádban akad még kakaó ahhoz, hogy thriller-franchise-zá bővítse a Ripley-t az online videótár. Hát hajrá!

9/10

A Ripley szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Netflixen.