Aki nem veti el élből az erotikus filmeket, az jól tudja, hogy ez a műfaj az elmúlt években jócskán megfeneklett. Napjaink filmkészítői a hatásvadászat, az egyre vadabb szexjelenetek oltárán áldozták fel a papíron izgalmas karaktereiket, az intrikusnak szánt, de menetrendszerűen besülő sztorikat, és annak esélyét, hogy valóban túlfűtött alkotások kerüljenek a vászonra és a tévéképernyőre.

Annál a trash-tengernél, ami A szürke ötven árnyalatából kikerekedett, jóval többet ki lehetett volna hozni, ahogy a Dakota Johnson által játszott szende szűz és a toxikus maszkulinitásra esküdő Jamie Dornan-féle macsó egymást kerülgették. De a szomszédaikat kukkoló perverz Sydney Sweeney-s The Voyeurs se lett annyira okos, mint amiben reménykedni lehetett, a netflixes 365 napról nem beszélve, ami konkrétan romokba döntötte a zsánert, és elvitte a teljes agyhalál felé.

Pontosan ezért vártuk tűkön ülve a Challengerst, amelyet a magyar mozik április 25-én mutatnak be, de egy sajtóvetítés keretében már egy héttel korábban megnézhettük. Egyrészt a szereplőgárdában ott van a kétszeres Emmy-díjas Zendaya, aki az Eufóriával bizonyította, hogy ha éjsötét drámáról van szó, neki aztán nincs szüksége továbbképzésre. A rendezői székbe pedig az a Luca Guadagnino ült, aki a Szólíts a neveden című 2017-es drámával szó szerint mindenkit levett a lábáról, annyira emberközeli, érzékeny szerelmes filmet tárt elénk, hogy azóta is jó szívvel emlegetjük.

A Challengers egy szebb napokat is látott egykori teniszcsillag, Tashi (Zendaya) körül forog, akinek a karrierjét egy csúnya sérülés tette tönkre, de edzőként így is megtalálta a helyét a világban. Ám kliense mindössze egyetlen van a nőnek: férje, Art (Mike Faist), akinek mostanában látványosan nem megy a munka, sorban bukja el a meccseket, még a zöldfülűek is elkenik a száját. Tashi és Art házassága sincs a topon, olyannyira nincs, hogy felváltva terrorizálják egymást. Hogy a feleség kirángassa a gödörből a férfit, benevezi egy kevésbé fontos tornára, hogy visszaadja annak önbizalmát, de a sztárteniszező épp a döntőben szembesül vele, hogy ellenfele egykori legjobb barátja, Patrick (Josh O’Connor), aki konkrétan a túlélésért küzd, és hogy ne találja magát az utcán hajléktalanként.

Itt kezdünk a döntőn, ahol a két fickó egymás ellen ütöget. A bevezető képsorokban még fogalmunk sincs, kik ezek, milyen viszony fűzi ezt a három embert egymáshoz. A következő 120 percben azonban mindez megváltozik, a Challengers úgy kibontja ezt a szerelmi háromszöget, hogy a szívünk belesajdul. Igen, rengeteg vetkőzéssel, erotikus jelenettel, és egy polgárpukkasztó édeshármassal körítve, minden szemérmetlensége ellenére azonban nemcsak ez a Challengers lényege, hanem hogy

Egészen hektikus néznivaló a Challengers, mert ennyi időugrást filmben nagyon ritkán látni, emiatt ez a dráma bizony rettenetesen megköveteli a figyelmünket. Aki nem feszül rá a történésekre, az elveszti a fonalat. Szerencse, hogy a Challengers nagyon feszült, túlfűtött néznivaló, remek alakításokkal és az erotikus műfajhoz képest csavaros, érdekes történettel – meglepő lenne, ha bárki unná a látottakat.

Zendaya valami elképesztő a főszerepben, vetekszik a játéka azzal, amit az Eufóriában nyújtott. Az az elszántság, ami néha a színésznő szeméből árad egy-egy sorsdöntő meccs során… nos ilyen érzelmeket kevés művész képes a kamerák előtt kihozni magából. Mivel Tashi karaktere az első felbukkanásától uralja a vásznat, nem is meglepő, amikor megtudjuk, hogy a tiniként még legjobb haverokként lógó Patrick és Art a nézőtéren ülve egyszerre szerettek bele az akkor még a pályán brillírozó lánykába. Hogy aztán ne tudják eldönteni, kié legyen, és az önjelölt Sharapovának köszönhetően még azzal is meg kelljen birkózniuk, köztük valójában mi van.

Nyilván a Szólíts a nevedenből kiindulva nem lehet meglepő, hogy amellett, hogy Zendaya szokásától eltérően sokat mutat magából, és néha úgy pucsít a kamerába, mintha az élete múlna rajta, van a Challengersben egy erős homoerotikus szál is. A már említett édeshármasos jelenet is ezt pedzegeti, de a játékidő fennmaradó részében is amennyire izzik a levegő a két fiú és a lány között, ugyanúgy izzik a két fiú között. A korona című netflixes sorozatban látott, feltörekvő Josh O’Connor a csibészes jófiú vonalat hozza be a Challengersbe, míg a Panic című tiniszériából és az új West Side Storyból ismert Mike Faist egy áskálódó, kimért, jéghideg alak kártyáit teríti a vászonra. Vagy kiteríti egyáltalán? A Chellengersben az a szép, hogy a karakterei kiismerhetetlenek, nem tudni, milyen vad húzásuk lesz legközelebb, tényleg inkább a keszekusza, bonyolult kapcsolatrendszer érdekli a készítőket, és azt próbálják minél ügyesebben kibontani.

Nemcsak erotikus filmhez képest, hanem bármelyik romantikus filmdrámához mérve is erős a Challengers. Adjuk hozzá az átélhető színészi alakításokat, azt, hogy a főszereplők fizikuma olyan, mintha valódi teniszezők lennének, és úgy is mozognak a pályán, mint a profik. Az immerziót egy-egy ilyen apróság is sokban segíti. Na meg az se árt, hogy a Challengers a technikai megvalósítását tekintve olykor művészfilmes igényességű, a neonszínekkel való játszadozás, a váratlan perspektívák, mint például a teniszlabda szempontjából felvett jelenet mind személyiséggel töltik meg a végeredményt.

Persze hibái is vannak a Challengersnek, a flashbackeket és az időlassításokat túlzásba vitték, és a vége felé már a szexjelenetek is úgy hatnak, hogy az ember inkább áttekerné őket. Érződik, hogy másképp nem tudták volna ilyen hosszúra nyújtani a játékidőt. A történetmesélés iramát tekintve is csúnya megtorpanások vannak, többször akasztják meg a ritmust, mint azt szeretnénk. Ki tudja, lineárisan elmesélve is ilyen érzelmi töltete lett volna-e a Challengersnek, de vélhetően az ide-oda ugráló történetmeséléssel pont az volt a készítői szándék, hogy úgy kövessük a jobbra-balra pattogó eseményeket, mintha mi is egy teniszmeccsen ülnénk, és a gyorsan száguldó labdát kísérnénk figyelemmel.

Ennél sokkal nagyobb mellényúlás és megmagyarázhatatlan, hogy aláfestésnek túl hangos, erőszakos elektronikus zenét választottak, és a Trent Reznor–Atticus Ross által jegyzett betétdalok bár néha betalálnak, sűrűn mennek mellé, picit lehúzva egy-egy sokkolónak szánt jelenetet.

A legtöbb erotikus filmtől eltérően a Challengersnek van egy bravúrja, hatást vált ki, nem úgy, mint a zsáner többsége az elmúlt tíz évben. Néha zavarba hoz, máskor a túlfűtöttségével, az intim történetmesélésével, a bevállalós szexjeleneteivel lep meg. Az biztos, hogy Luca Guadagnino újfent egy remekművet alkotott, ami kiemelkedik a kínálatból. És még csak teniszrajongónak se kell lenni ahhoz, hogy átjöjjön a dráma és a magas tétek.

8,5/10

A Challengers április 25-én jön szinkronnal a magyar mozikba.