- Kultúr
- Cinematrix
- thriller
- mozi
- film
- sorozatgyilkos
- kanada
- true crime
- gruppie
- felkavaró
- dark web
- tech
- vörös szobák
- ajánló
- kritika
Bekúszik az ember bőre alá ez az új sorozatgyilkosos thriller
További Cinematrix cikkek
- James Gunn a véres és kimerült Supermanhez hasonlította Amerikát
- Ennyire személyes hangvételű film még sosem készült a legendás intézményről
- A Rocknak köszönhetjük a világ legpusztítóbb karácsonyi akciófilmjét
- Kicsi, mire jó ez a narkós és borzasztó sivalkodás?
- Szívbe markoló animációs film érkezik a mozikba
Hogy mire fel ez a hatalmas megszállottság, ami a sorozatgyilkosokkal kapcsolatban kialakult az emberekben, jó kérdés. Egyes tanulmányok szerint köze lehet a jelenséghez annak, hogy a sorozatgyilkosok a média sokrétű, alapos és gyakori, up-to-date beszámolóinak köszönhetően afféle celebstátuszba kerülnek. Elvégre ha azt mondjuk, hogy Ted Bundy, Charles Manson, a Menendez fivérek vagy Jeffrey Dahmer, rengetegen tudják, hogy kikről van szó. Pláne, hogy Netflix-sorozatok, mozifilmek készülnek ezekről az alakokról és a rémtetteikről. A Redditen az r/SerialKillers fórumon 600 ezernél többen tagok, és diskurálnak elmélyülten a témában, ennél azonban jóval érdekesebb, hogy a sorozatgyilkosos témákban és a true crime műfajában többnyire nők búvárkodnak.
A Consumer Reports szerint egyetemet végzett, 18–34 éves, heteroszexuális, párkapcsolatban lévő hölgyeket ragad meg legjobban a téma. Őket pedig valószínűleg a megelőzési szándék hajtja, hogy észrevegyék idő előtt a riasztó jeleket valakin, nehogy véletlenül áldozatokként végezzék, mert nem voltak elég elővigyázatosak.
A Vörös szobák című, a magyar mozikban április 18-a óta látható pszichothriller főhősnőjére, Kelly-Anne-re (Juliette Gariépy) a fentiek közül mindössze az egyik igaz. Megszállott, de nem az óvatos fajtából. A film úgy kezdődik, mint egy tipikus tárgyalótermi dráma: egy feltételezett sorozatgyilkost, bizonyos Ludovic Chevaliert (Maxwell McCabe-Lokos) állítják esküdtszék elé, és azzal vádolják, hogy három tizenéves lányt sorban meggyilkolt, és az egészet a dark weben közvetítette pénzért az érdeklődőknek. A hetekig tartó tárgyalásokon jelen vannak a meghalt lányok szülei, akik hangosan, a tévének-rádiónak nyilatkozva követelik a retorziót és a fickó elítélését. Na és a már említett Kelly-Anne is napról napra beül a tárgyalásra, ahol egyre vérfagyasztóbb bizonyítékok kerülnek elő, ahogy haladunk előre.
Ki ez a Kelly-Anne, és mi hajtja? Érdekesmód a Vörös szobák nem elsősorban a sorozatgyilkossal foglalkozik, nem kapunk olyan alapos kibontást, mint, mondjuk, a Dahmerben vagy esetleg az NBC mostanra klasszikusnak számító thrillersorozatában, a Hannibalban, így az alkotó elkerüli, hogy bármilyen szinten humanizálja a lehetséges elkövetőt. Ehelyett a kopasz ürge egy átlátszó üvegdobozban ül, mered maga elé, és nem is igazán reagál semmire. A Juliette Gariépy által játszott Kelly-Anne-nek márpedig az a célja, hogy magára vonja a gyilkos figyelmét, merthogy a főszereplő egy gruppie, aki, úgy tűnik, fanatikusan rajong a sorozatgyilkosért.
Pascal Plante filmje azt a perverzióba hajló rajongást boncolgatja, ami visszafogottabb módon, de az átlagemberek egy bizonyos rétegét is megmozgatja. Kelly-Anne persze egy kicsit sem tartozik az átlag közé, modellkedik, online szerencsejátékozással szakít hatalmas pénzeket, saját otthoni mesterséges intelligenciát programoz magának, és a dark weben néha olyan helyeken bolyong, ahol nem kéne. Nem tiszta sokáig, hogy Juliette Gariépy karakterének milyen motivációi vannak, hogy gonosz-e, a jó oldalon áll-e, vagy szimplán egy elmeháborodott rajongó. Ami a sorozatgyilkosokért lelkesedő gruppie-kat illeti, Plante a Vörös szobákban rádupláz, mert bedob a képbe Clementine (Laurie Babin) személyében egy olyan nőt is, aki konkrétan szerelmes Ludovic Chevalier-ba, tovább árnyalva és kiismerhetetlenebbé téve a központi szereplőjét.
A Vörös szobák úgy kavar fel és sokkol, hogy a gyilkosságokat sosem mutatja. Véres jelenet alig van ebben a thrillerben, a rendező ránk bízza, hogy elképzeljük a történteket, amik annyira durvák, hogy a tárgyalóteremben néha emberek esnek össze a látottaktól. Nekünk elég a hang, ahogy halljuk a tinilányok sikolyát, hogy végtelenül elborzadjunk. Egyértelmű, hogy a készítői szándék az lehetett, hogy a true crime podcastok hatását rekreálják filmes eszközökkel, és ebben a Vörös szobák bizony sikerrel is jár. Mégsem ez az összes puskapor, amit a Vörös szobák el tud lőni, vannak itt még elég beteg fordulatok, mint Kelly-Anne hátborzongató beöltözős mutatványa vagy az a paranoid hangulat, amit ez a kanadai alkotás prezentálni képes, amikor a modell azt sejti, a nyomára akadtak a hatóságok, és ha nem vigyáz, neki is annyi.
Bár az olyan sorozatok, mint a sokadjára felemlegetett Dahmer betonbiztosan képesek a megbotránkoztatásra, a közönség mostanra vélhetően jobban hozzászokott a sorozatgyilkosokhoz és a jelenlétükhöz a popkultúrában. Ahhoz a hangvételhez azonban, amit a Vörös szobák magával hoz, egyszerűen nem lehet hozzászokni, legalább két-három olyan megoldása van ennek a filmnek, ami beleég az ember emlékezetébe. Ráadásul az a tény, hogy létezhetnek ennyire elvakult sorozatgyilkos-rajongók a valóságban is, már önmagában nyugtalanító.
Tegyük hozzá, hogy technikailag is egy bravúr a Vörös szobák, a fényképezés nagyon gyakran a piros-kék színekkel való játszadozással David Lynch stílusát és preferált látványvilágát idézi fel, elsősorban a Twin Peakset. Plusz a sikolyok állandó, „betétdalként” való használata már-már horrorrá teszi a Vörös szobákat, pedig nincsen igazi vérontás, sem jumpscare. És így is terrorizál a végeredmény, annyira, mint ebben a műfajban régóta semmi sem.
Juliette Gariépyt nem csoda, hogy a kanadai díjátadókon kitömték elismerésekkel, pedig Kelly-Anne eljátszása neki aztán még idegileg megterhelőbb lehetett, mint nekünk nézőként megélni a Vörös szobákat. Főleg, hogy a(z anti)hősnő nem tipikus személyiség, aki magába zárkózik, alig van szövege, mégis a testbeszédével, az arcjátékával és a tetteivel úgy hátborzongat, amire csak a nagy tehetségek képesek. Tény, hogy jó kezekben volt, Pascal Plante a fordulatos forgatókönyvvel és egyedi rendezői víziójával valami megismételhetetlent alkotott ebben a thrillerben. A jövőben mindkettejükre érdemes lesz jobban odafigyelni, és csak reménykedni lehet benne, hogy többen felfedezik maguknak ezt a gyöngyszemet.
9/10
A Vörös szobák jelenleg is elcsíphető a magyar mozikban.
Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.