Azt, hogy Emily Carey mennyire jó színésznő, mi sem jelzi jobban, mint hogy tömeges „gyászt” váltott ki a nézőkből, amikor a Trónok harca előzményszériája, a az első öt epizódja után időt ugrott, onnantól kezdve pedig nem a feltörekvő tehetség alakította Alicent Hightower karakterét. Nyilván az erős kezdéshez kellett a Rhaenyra Targaryent játszó Milly Alcock, és hogy a két szereplő közt bitang erős kémia volt – az ugyanakkor senki számára nem lehetett kérdéses, hogy ők ketten megragadnak a szórakoztatóiparban. Milly Alcocknak ugyebár bejött az élet, legközelebb Supergirlként láthatjuk őt a vásznon, hozzá képest Emily Carey karrierje meglepőbb fordulatot vett, hiszen a Netflix új, fiatal felnőtteket célzó sorozatában tért vissza a kamerák elé.

A május 30-án debütált Geek Girl ránézésre afféle Gossip Girl-klónnak tűnik egy csomó rongyrázással és felszínesnek tűnő párbeszédekkel, na és itt-ott némi Disney-rajzfilmes hatást is lehet érezni ezen a 10 epizódon. A Geek Girl azonban hiába olyan, mint bármelyik széria, amit a The CW-csatorna gyártott egy évtizeddel ezelőtt,

A Netflix új sorozatának főszereplője, Harriet (Emily Carey) nemcsak azzal lóg ki a sorból, hogy autista, hanem egy betegségéből kifolyólag a tesiórákon sem tud részt venni, csak gubbaszt a sarokban. Mindemellett a lány feltűnően stréber is, ez a három dolog meg már bőven elég ahhoz, hogy a hobbiból gonoszkodó osztálytársai kipécézzék maguknak. Ami meglepő, legalábbis az első epizódokban mindenképp az, hogy Emily Carey-nek picit nehezére esik átadni nekünk, hogy a karaktere mennyire geek, és milyen szinten bolondul a popkultúráért. Persze napjainkra szinte mindenki divatból kockának vallja magát, és így nehéz is. Ami a félénkséget, ügyetlenséget illeti: a színésznő, aki a valóságban maga is autista, meggyőzően alakul át a visszahúzódó, de nagyon kedvelhető Harrietté, akit a Geek Girl-regénysorozat írója, Holly Smale saját magáról mintázott.

Picit tündérmese jellege van a Geek Girlnek, mert az osztályával a londoni divathétre kiránduló Harriet szó szerint belebotlik egy lelkes ügynökbe, Wilburbe (Emmanuel Imani), aki aztán úgy próbálja becserkészni a lánykát, mintha valami modern Hamupipőkéről lenne szó, aki elvesztette az üvegcipőjét, és azt valahogy vissza kell juttatni neki. Nyilván mivel egy geek leányzóról van szó, hősnőnkbe szinte semmi divatérzék, vagy az aktuális trendek iránti érdeklődés nem szorult. De aztán jön egy nem is annyira váratlan szerelmi affér, és biza Harrietet csak bevonzza ez a világ, ami legalább annyira toxikus, mint amit a Geek Girl főszereplője az iskolában nap mint nap átél.

Ami a bullyinget illeti, a Netflix saját gyártása bizony keményen beleáll, hogy mennyire kegyetlenek és szemetek tudnak lenni a fiatalok valakivel, csak azért, mert kilóg a sorból. A Geek Girl ezt alaposan körbejárja, és a tévé előtt rendesen ökölbe szorul az ember keze, ahogy társai Harrietet mindenféle szégyenérzet nélkül vegzálják. Igen, a sorozat figurái kicsit túlságosan feketék-fehérek, rosszak és jók, de ez a már fentebb említett Disney-hatásból fakad. Remélhetőleg az évadzáróra a gonoszok el is nyerik méltó büntetésüket, ahogy az lenni szokott.

Nagy erőssége a produkciónak, hogy mindössze 30 perces adagokra vágták a részeket, így a Geek Girl nagyon könnyed, már-már guilty pleasure kategóriában marad. Másképp valószínűleg túl szappanoperás lett volna a végeredmény, de így nagyjából megtartja a lendületét a széria. A fényképezés nyilván nagyon netflixes, olcsó hatású, néha homályos és ronda, ami kár, mert mégiscsak egy, a divatipar körül forgó sztoriról van szó. Ott meg nem árt, ha szépen festenek a díszes ruhák meg a kifutón vonuló nők.

Aki sorozatok terén vájt fülű, az jól emlékezhet rá, hogy a Netflixen volt pár éve egy hasonló alkotás, Atypical címmel, mely hasonlóképp az autistákkal, spektrumon élőkkel kapcsolatban tűzte ki célul, hogy érzékenyítsen. Hogy bemutassa, attól még, hogy valaki botladozik a közösségi életben, lehet értékes ember.

Picit bugyutább körítéssel csinálja ugyanezt a Geek Girl, amelynek bőven vannak hibái és hiányosságai, a Gossip Girl-féle felszínességet egyedül a bullying bemutatásánál, illetve a családi jeleneteknél tudja a háta mögött hagyni. Felüdülés, hogy itt nincs rosszindulatú mostoha, mérgező apuka, Harrietet úgy fogadják el otthon, ahogy van. Sőt, még támogató barátai is akadnak, például a Rochelle Harrington-féle Nat személyében, akiben akkor sem támad irigység, amikor Harrietet előbb fedezik fel, mint őt.

Hogyan is lehetne, ha arról szól az egész, hogy egy autista lányból miképp lesz sikeres szupermodell? A Geek Girl a maga szerény kis eszközeivel célba ér, és úgy tálalja saját magát, hogy bárkinek lehet ajánlani, aki pár óra könnyed szórakozásra vágyik.

6,5/10

A Geek Girl szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Netflixen.