Breier Ádám első nagyjátékfilmje, a Lefkovicsék gyászolnak a Nemzeti Filmintézet elsőfilmeseket segítő Inkubátor programjának keretében készült el, igaz, néhány évnek el kellett telnie, mire megvalósult a projekt. És milyen jó, hogy megvalósult, mert a film pozitív kritikákat kapott, ráadásul a laikus közönség is szereti. Olyannyira, hogy a Szabó Kimmel Tamás és Bezerédi Zoltán főszereplésével készült dramedy a hazai mozikban, illetve a külföldi fesztiválokon is népszerű.

Úszósapka, te tudsz magyarul? 

– kérdezi döbbenten a nagypapa sábeszdeklis unokáját, aki addig kizárólag héberül kommunikált, a kisfiúban azonban megtörik (vagy megjavul) valami, talán az idős rokonba vetett bizalom, és közel egy hét után magyarul szólal meg.

Merthogy a papa nem beszél héberül, és még csak erőfeszítést sem tesz azért, hogy megértse a gyereket, legfeljebb gúnyos megjegyzéseket tesz a zsidó szokásokra, például a kipára. Nem úgy, mint a nagymama, aki héberül tanul, hogy a kis Arival szót értsen. A tolmács szerepkör azonban hamarosan az apukára hárul, hiszen a történet mozgatórugója az, hogy a nagymama váratlanul meghal, az egymástól elhidegült apa-fia duó (az unokával kiegészülve trió) pedig hosszú évek után először találkozik újra. Már-már kényszerből, semmint szeretetből: a temetés és a gyász összehozza a családot.

Holokauszt helyett személyes történet

A történet főszereplője – és egyben antihőse – Lefkovics Tamás (Bezerédi Zoltán), a nagyszívű, de makacs bokszedző, akinek megromlott a viszonya egyetlen fiával, Ivánnal (Szabó Kimmel Tamás). A férfiak évek óta nem beszélnek egymással, miután Iván Izraelbe menekült az apjával való konfliktus elől. Ortodox zsidóként él Izraelben, két gyermeke van, Budapestről csak az édesanyjával (Máhr Ágnes) tartja a kapcsolatot. Az anyuka azonban váratlanul meghal, Iván pedig a hatéves kisfiával, Ariellel (Leo Gagel) hazatér, hogy a zsidó hagyományoknak megfelelően egyhetes gyászt, shivát üljenek a szülői házban.

A vígjátéki köntösbe bújtatott családi dráma bár könnyed hangvételű, mégis komoly témákat és érzéseket boncolgat.

Szinte egymás után jelennek meg a zsidó tematikájú filmek itthon és külföldön is, a Lefkovicsék gyászolnak azonban kiemelkedik a felhozatalból, hiszen teljesen újszerűen ragadja meg a zsidóság témakörét. Nem egy újabb holokausztfilmet ad a nézőknek, hanem a zsidóság kevésbé ismert, intim, ugyanakkor hétköznapi oldalát mutatja be. A trauma kérdése ebben az alkotásban is erőteljes szerepet kap, de sokkal inkább a személyes gyászt, mintsem a kollektív, generációkon átívelő traumát jeleníti meg.

A korosztályok közötti különbségek szépen kiütköznek a kisfiú, az apa és a nagypapa viselkedésében, egymáshoz való viszonyukban, gyászfeldolgozásukban és világlátásukban. A szereplők tojáshéjon lépkednek, az elfojtott érzések és indulatok, az összezártság, a meg nem értettség, a tabuk és a gyász frusztrációt szül nemcsak bennük, de a nézőben is, aki egyszerre ítéli el és érzi át a karakterek szavait és tetteit.

A fekete humor vegyül a feszült dramaturgiai elemekkel, és egy különleges, élvezetes keveréket ad: ezért lesz dramedy.

Vizuális téren is tetten érhetők az érzelmek váltakozásai, a színek és a fények megfelelően árnyalják a történetet: a tompa, sokszor sötétbe burkolózó képeket meg-megtörik a remény színes sugarai, a meleg árnyalatok, a tiszta jelenetek.

Ami a színészi játékot illeti, Bezerédi jól átadja a mufurc nagyapát, az elmenekült fiút meghatóan alakító Szabó Kimmel Tamás pedig (a rendező legnagyobb örömére) szinte felismerhetetlen ortodox zsidóként, sőt még a héber nyelvet is egész hihetően beszéli a filmben. A kisfiú, Ari szerepében Leo Gagel remekel, de emlékezeteset alakít az amatőr színész srác, a bokszoló Ferikét játszó Váradi Roland is, akinek naiv és szerethető karaktere láttán meg nem mondanánk, hogy nem tanult színészkedni.

7,7/10