2024-re egyáltalán nem megdöbbentő, ha valaki sorozatokért rajong. Beették magukat a tévészériák a hétköznapjainkba, és bár a streaming általi tartalomszolgáltatásnak köszönhetően mindenki azt, ott és akkor néz, amikor akar, mégis biztos pont az életünkben, hogy ha a Trónok harcáról, aStranger Thingsről , vagy bármelyik populáris alkotásról szeretnénk eszmét cserélni, akkor még akár a kocsmában is találunk hozzá beszélgetőtársat. Az is kollektív élmény, hogy egy remekül sikerült sorozat mennyire át tudja venni az életünk feletti irányítást, és amikor a végére érünk, akkor egy gyászhoz hasonló procedúrán megyünk keresztül. Mintha egy szerettünk hiányával kellene megbirkóznunk, olyan űrt képes hagyni bennünk egy-egy kasza.

Valami hasonlót élnek át az I Saw the TV Glow című új horrorfilm főszereplői is. 1996-ban járunk, egy álmos amerikai kisvárosban, ahol (előbb Ian Foreman, majd Justice Smith alakításában) egy Owen nevű hetedik osztályos, egy igazi kívülálló kiskölyök összebarátkozik a kettővel felette járó Maddyvel (Brigette Lundy-Paine). Kettejüket nem más köti össze, mint egy késő este vetített tévésorozat, a The Pink Opaque című misztikus történet, amelyért egymásra licitálva kezdenek rajongani. A The Pink Opaque egy tipikus Monster of the Week-struktúrára felhúzott horrorszéria, amiben két, egymástól távol élő lány közösen veszik fel a harcot a Mr. Melancholy nevű, hátborzongató főgonosszal, és a világ békéjét tönkretenni igyekvő csatlósaival.

A párhuzamot, amely a film főszereplői, Owen és Maddy, valamint a The Pink Opaque hősnői között húzódik, nem nehéz meglátni. Mind Owen, mind Maddy a kedvenc sorozatukhoz hasonlóan szörnyetegekkel küzdenek, a nagy különbség viszont, hogy ők nemcsak a külvilág veszélyeivel kénytelenek farkasszemet nézni, hanem az őket belülről szétvetni készülő feszültséggel is meg kell birkózniuk valahogy.

Az Atypicalcímű Netflix-sorozatban korábban remeklő, és ezúttal is érzékeny színészi alakítást felmutatni képes Brigette Lundy-Paine egy leszbikus tinédzser bőrébe bújik, akit mássága miatt készül kivetni magából a zárt kisközösség. És igazából ki is vetik: Maddy legjobb barátját, a még nála is visszahúzódóbb Owent jó pár évre hagyja egyedül… Justice Smith karakterének pedig nemcsak emiatt, hanem kedvenc sorozatuk hirtelen jött elkaszálása és az őt nyomasztó nemi diszfória miatt is fájhat a feje.

Az I Saw the TV Glow legnagyobb horrorja és legijesztőbb húzása nem a végtelenül gonosz Mr. Melancholy, hanem annak a vérfagyasztó kérdésnek a felvetése, hogy mi van akkor, ha nem mozdulunk? Ha feltesszük a kezünket, beletörődünk a sorsunkba, és nem változtatunk önmagunkon, kockáztatva azt, hogy boldogtalanul öregszünk meg. Igen, az író-rendező Jane Schoenbrun transzneműsége miatt egy transzallegória is belelátható az I Saw the TV Glow-ba, de szélesebb körben is megrendítő üzenete van ennek a filmnek: mozdulj és tégy magadért, mielőtt túl késő lenne!

A direktort egyértelműen a kilencvenes évek klasszikusai inspirálták az I Saw the TV Glow megalkotásánál, egyrészt a The Pink Opaque koncepcióját a Buffy, a vámpírok réméből forgatta át valami egyedivé, másrészt pedig több ponton is felfedezhető, hogy a nyilván

Owen és Maddy egy ponton elkezdik megkérdőjelezni a saját valóságukat, mely összemosódni látszik a The Pink Opaque szörnyetegekkel teli világával. Ébren vagyok vagy álmodom? Ezt a problémakört a Twin Peaks is sűrűn pedzegette, és az I Saw the TV Glow is sűrűn hajlik furcsa látomásba, megfejelve neonfényekkel, remekül csengő alternatív rockzenékkel, ébren álmodó alakításokkal, megbomló elmékkel, na és hátborzongató üvöltésekkel.

Ha David Lynch valaha leül ez elé a film elé, biztosan elégedetten fog csettinteni, mert bár az I Saw the TV Glow a Twin Peakshez képest egy-két fokkal könnyebben értelmezhető és letisztultabb sztorit mesél el, a horrorba hajló őrület, a fura alapokra fektetett hátborzongatás azért így is eluralkodik ezen az alkotáson, abban az alig másfél órában, amíg tart.

Mostanra a jumpscare-ek annyira uralkodnak a horror műfaján, hogy a mindenhonnan ránk ömlő hatásvadászat, a közepes filmek miatt hajlamosak lehetünk arra, hogy ignoranciából véletlenül elmenjünk az olyan gyöngyszemek mellett, mint az I Saw the TV Glow. Ez okból született meg cikkünk is, mert Jane Schoenbrun új egész estés alkotása az a fajta horrorfilm, ami berágja magát az agytekervényeinkbe, és időnként rémisztő emlékeztetőként kiugrik onnan. Hálásak lehetünk mondjuk ezért, hiszen ennyire elgondolkodtató darabbal ez a zsáner régen jelentkezett már.

Stephen Kingnek az I Saw the TV Glow-t kellene megtapsolnia, mint egyedi kisvárosi horrort, nem azt a cápás akármit, amit a Netflix nemrég kiadott. Az I Saw the TV Glow megérdemelné, mert eddig 2024 legjobb és legegyedibb horrorja. Az a fajta néznivaló, ami földbe döngöli az ember lelkét.

9/10