Ryan Reynolds egészen pofás karriert csinált abból az egyetlen tulajdonságából, hogy imád bohóckodni. Legyen szó a mocskos szájú Deadpoolról, egy videójátékban öntudatra ébredő NPC-ről a Free Guyban, vagy némi detektívmunkáról Pikachu sárga bundájába bújva, az amerikai sztár a legtöbb vígjátékában úgy hülyül, hogy a teljesítményét látva biztosra vesszük, ha hajnali 2-kor ugrasztanák ki az ágyból, ugyanezt csipás szemmel, álmosan is lehozná. Ez van, Ryan Reynolds magát játssza, és nagyon sok színész ugyanígy van ezzel, haragudni mégse lehet rájuk, főleg amikor néha olyan szerepekre vállalkoznak, mint a 47 éves színész teszi a Képzeletbeli barátok (IF) című új családi filmben.

A történet középpontjában a Cailey Fleming által játszott Bea, egy tizenkétéves kislány áll, aki kénytelen megbirkózni azzal a ténnyel, hogy anyukája halála után édesapja (John Krasinski) is kórházba kerül. Mit tesz ilyenkor egy gyerek, már azonkívül, hogy kétségbe esik? Nos Bea láthatóan a képzelet birodalmába menekül, egyik éjszaka ugyanis olyan lényeket kezd el látni, akik a többség számára láthatatlanok. Képzeletbeli barátokat, hogy egészen pontosak legyünk, akiknek a Reynolds-féle Cal afféle felügyelőként-segítőként igyekszik új kispajtásokat találni.

Cailey Fleming és Ryan Reynolds nagyszerű párost alkotnak ebben a filmben, a gyerekszínész egészen természetesen ható naivsággal és ártatlansággal csodálkozik rá a képzeletbeli lényekre, míg Reynolds szokásától eltérően egy kicsit visszafogja a féktelen humorizálást, és próbál egy megmosolyogtató, de inkább érzékeny játékot letenni az asztalra. Többé-kevésbé sikerül is a párosnak, hogy érzelemmel, némi varázslattal töltsék meg a John Krasinski által írt és rendezett urban fantasyt, ugyanakkor a szkript mindkettejüket némiképp cserben hagyja.

Félreértés ne essék, könnyekig lehet hatódni ezen a filmen, és a végső csavar akár a felnőtteket is váratlanul érheti, ugyanakkor a sztori többször is olyan mellékvágányokra siklik, amelyek rontanak a teljes műélvezetünkön. A Képzeletbeli barátok túl sokszor keresi a fókuszt, mintha nem tudta volna eldönteni a készítő, hogy Bea apjának betegségére, a kislány tragikus családi múltjára koncentráljon, vagy inkább egy Fosterék háza képzeletbeli barátoknak-koppintás legyen-e a végeredmény. Amikor utóbbival próbálkozik a film, és elmennek abba az irányba, hogy az elfeledett képzeletbeli barátokat újra összehozzák az őket kitaláló, már felnőtt gyerekekkel, ott  azért szíven tud ütni Krasinski egész estés próbálkozása. Ebből kellett volna jóval több, és a szkriptet a túlzsúfolás helyett letisztultabbá, sallangmentesebbé tenni. Elvégre a fő célközönség a fiatalok, mintha ezt a Képzeletbeli barátok néha-néha elfelejtette volna.

Kreatív, emlékezetes szörnyecskéket kapunk, az infantilis, folyton botladozó Blue karaktere egyértelműen lopja a show-t, és a hozzájuk kapcsolódó vicceskedő jelenetek is többnyire ülnek.

Tény és való, hogy a Képzeletbeli barátokból soha nem lesz családi filmklasszikus, ezt a kijelentést meg merjük kockáztatni, ugyanakkor azt is érdemes hozzátenni, hogy a zsánerre jellemző könnyed hozzáállástól elrugaszkodva a film meglepően bátran áll bele olyan témákba, mint a gyászfeldolgozás, a gyermeki képzelőerő, a kreativitás elvesztése a felnőttkorba lépéssel, és annak az örömnek az újrafelfedezése, amikor rájövünk, hogy végső soron ősz hajszálak ide vagy oda, lélekben valahol mind gyerekek vagyunk.

Ryan Reynoldsnak pedig tényleg többször kellene kilépnie a komfortzónájából, mert jól áll neki ez a fajta elrugaszkodás, amikor egy kicsit felidézi bennünk a Charlie és a csokigyár Willy Wonkáját, bár nyilván Johnny Depp karizmájával nehéz versenyezni. Reynoldsnak kell még néhány hasonló próbálkozás, hogy akár csak a kanyarban legyen. De menni fog az, Ryan!

7/10

A Képzeletbeli barátokat még el lehet csípni a magyar mozik kínálatában.