Ahhoz képest, hogy a Mind idegenek vagyunk (All of Us Strangers) című drámát a tavalyi év legjobb független filmjei között tartják számon a szakmán belül, és az Andrew Haigh által írt és rendezett produkció hat BAFTA-jelölést is kapott, valahogy ez a film a mai napig nem tört be a köztudatba. Legalábbis nem annyira, mint amennyire egy ennyire szívbe markoló és komplex történet megérdemelné, merthogy kettő az egyben csomagolásban nem csupán egy érzelmi hullámvasúttal felérő románcot kapunk ebben a nagyjából 100 perces játékidőben, hanem egyszersmind egy gyásszal átitatott családi rémhistóriát is. Ritka egyveleg, az meg főleg ritka, hogy két ennyire mély szálat ilyen érzékenységgel szőjön össze egy alkotó.

A Mind idegenek vagyunk főszereplője egy Adam (Andrew Scott) nevű forgatókönyvíró, aki éppen egy kis képernyős szkripten dolgozik, ám hiába lenne adott minden körülmény hozzá, hogy az alkotói munka gördülékenyen haladjon előre, a 40-es éveiben járó férfi láthatóan írói válsággal küszködik. Akármikor leül a laptopja elé, nemhogy mondatokat nem talál, még csak szavakat sem. Pedig tényleg nyugodalma van a művésznek, egy frissen épített londoni emeletes házban lakik, tágas szobájából festői tájra bámulhat reggeltől estig, ám valami mégis hiányzik hősünknek. A magány az, ami a lelkét nyomja Adamnek, de csak addig, míg be nem kopogtat hozzá az egyetlen szomszédja, a szintén az épületben élő, Paul Mescal-féle Harry, azzal a kérdéssel, hogy nem isznak-e meg valamit együtt.

Igen, ez az a pont, amikor a románc beindul, Adam és Harry közel kerülnek egymáshoz, de főképp nem 18+-os értelemben, a testiség mellett a két ember lelke is valami egészen mélyen összekapcsolódik. Nem csoda, hogy mindkét alakítással kapcsolatban a bravúros jelző jut az ember eszébe, Paul Mescal már bizonyította a Normal People című sorozatban és a Volt egyszer egy nyár című filmben is, hogy amikor érző-lélegző-megfogható figurákról van szó, akkor azokat nála jobban nem sokan képesek eljátszani a fiatal korosztályból. Itt az egészen kaotikus, kiismerhetetlen Harry bőrébe bújik az ír színész, és legyen szó intim jelenetsorokról vagy arról, hogy Adammel együtt ránk is ránk hozza a frászt egy pillanatra, Mescal ezúttal is jeleskedik. Mit jeleskedik, brillírozik.

Vele szemben pedig ott van Andrew Scott, egy úgyszintén iszonyatosan tehetséges, elemi erejű alakításokra képes színész, aki bár nem annyira szürke személyiségként bukkan fel, mint tette azt a netflixes Ripley-ben, megtört művészként minden rezdülése a lelkünkig hatol.

Családi dráma egyszersmind ez a film, ugyanis az író egy ponton hazatér abba a Dorking nevű kisvárosba, ahol felnőtt. Csakhogy itt, a házban, ahol a gyerekkorát töltötte el, olyan vendégek várnak rá, akikre egyetlen porcikája sem számított: réges-régen, harminc évvel korábban elhunyt szülei. Hogy szellemek-e Adam apja és anyja, valamiféle furcsa lázálom részei, esetleg időutazásról van szó, a film nem fejti ki. Nem is lényeges, inkább az üzenetre kell koncentrálni, a második esélyre, ami az egymástól a halál által elszakított karakterek között felsejlik.

A Mind idegenek vagyunk címét kétféleképp is lehet értelmezni, egyrészt ott van a két szomszéd, akik hiába laknak egy fedél alatt, hiába kerülnek közel egymáshoz romantikus értelemben, az utolsó pillanatokig idegenek maradnak a másiknak. És idegeneknek érződnek Adam szempontjából a saját szülei, a Jamie Bell által játszott apja és a Claire Foly által életre keltett édesanyja is, akik megmagyarázhatatlan módon fiatal felnőttekként állnak ott a konyhában. Idegenként kezdik, és némiképp ők is idegenként végzik, ha az Adammel kialakított kapcsolatukat vesszük, ámbár ahogy a cselekmény halad, a fiú úgy nyílik meg szülei előtt, vall be nekik dolgokat, és valamelyest kapcsolódik hozzájuk, hogy az némi fanyar reményt ad a nézőknek. De csak egy pillanatra, mert a futó optimizmus ellenére egy rendkívül depresszív drámáról beszélünk.

Mind idegenek vagyunk, és azok is maradunk, mert egy másik embert képtelenség teljességgel megismerni, soha nem leszünk képesek más fejével gondolkozni, és a Taichi Yamada által írt, Strangers című 1987-es regényen alapuló feldolgozás ezt olyan hatásosan veri a fejünkbe, hogy még a legkeményebbeknek is nyolc napon túl gyógyuló lelki sérüléseket okoznak a látottak.

A csavaros, letaglózó meglepetésekkel teli történetvezetés, a zseniális színészi játékok mellett a Mind idegenek vagyunk hasonlóképp brillírozik a vizualitást tekintve is, érdekes beállítások, művészfilmes megoldások jellemzik ezt az alkotást. Nyilván azok is felkavaróak, néha horrorfilmbe illőek, de hatást és reakciót váltanak ki belőlünk. Ergo ami a dolguk, azt meg is csinálják. Mindehhez hozzájönnek körítésként a remekül eltalált retró slágerek, igazi hangulatbomba a Mind idegenek vagyunk, de mégis azt javasoljuk, hogy óvatosan tessenek közelíteni hozzá. Csak akkor érdemes megnézni, ha épp lelkileg nagyon erősek vagyunk. Mondjuk, arról a fajta filmről van itt szó, amit könnyek és elérzékenyülés nélkül így sem, úgy sem lehet megúszni.

9/10

A Mind idegenek vagyunk a Disney+-on tekinthető meg, magyar felirattal.